Farkas Olga
Szegedi Tudományegyetem
JGYTF Kar Neveléstudományi Tanszék
Szeged, 2001

Szubjektív gondolatok a hétköznapi minőségről [1]

            Így hétköznapi szóhasználattal, hétköznapi gondolkodással. Mi több: egyes szám első személyben, hisz a hétköznapokban élem az életem. Az életem, ami felől dönthetek, hogy nyakamba zúduló sorscsapásként túlélem, vagy élem, és a tőlem telhető legtöbbet próbálom kihozni belőle. Bizakodóbban fogalmazva: a lehető legtöbbet hozok ki belőle.

            Nézzük sorról–sorra. Vagy talán stílusosan: napról napra. Hétről–hétre. Évről évre. Az első kérdés talán az lehetne, hogy meg tudom–e fogalmazni, mit is akarok én az életemtől? Mire is van nekem szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben, mi kell ahhoz, hogy szeressek élni? Korántsem mindegy, hogy a válaszokat köd–foszlányokban, árnyaltabban, netán határozottan, a realitások talaján, vagy vágyálmokban tudom megfogalmazni.

Máris jöhet a következő kérdés (amennyiben az elsőre meg tudtam fogalmazni a választ). Szisztematikusan képes vagyok–e számba venni, hogy mi kell ahhoz, hogy a céljaimat elérjem? Jó, tegyük fel, a válasz igen. De itt van az újabb dilemma: kitartóan tudok–e tenni érte, hogy álmaimat, vágyaimat valóra váltsam? Ha pedig valóra váltottam, képes vagyok–e örülni, boldogságot érezni? Kipirulni és heves izgalommal felkiáltani: „Aha! Ez az, amiért érdemes élni!” Azt hiszem a kérdésekből egyenlőre ennyi is elég.

Most nézzünk szét egy kicsit a saját házunk táján! A legszűkebb környezetünkben. A pincétől a padlásig! De a konyhától a fürdőszobáig is megteszi. Én például minden igyekezetem ellenére évtizedeken át nem tudok rendet tartani az egyszerű, jól körülhatárolt, átlagos alapterületű lakásomban. Mondhatnám úgy is, hogy nem vagyok ura a helyzetnek. Például, ha végzek a főzéssel, a mosógép elkészül a mosással. Alig, hogy kiteregetek, kezdek vasalni, ágyat húzni, füvet nyírni, újból főzni, mosogatni. (Közben persze minden szana széjjel van.) Biztos baj lehet a szervezőkészségemmel, az időbeosztásommal, ne talán lassú vagyok! – meditálok magamban. Nem sokra jutok, de annyi bizonyos, hogy gyakran érzem, nem tudok úrrá lenni a helyzeten.

Amikor a hétköznapi minőségről gondolkodom, azt hiszem, az első „tételt” tetten értem. Alapvető fontosságú, hogy itthon tudjak rendet teremteni. Az önmagamhoz való viszonyban, és a közvetlen otthonomban. Persze azonnal újabb kérdések gyötörnek. Mit várok el önmagamtól? Végig gondoltam–e valaha is komolyan, hogy milyen vagyok és milyen lehetnék? Persze ez hosszú és töprengést igénylő folyamat. A válaszadás megakadásokkal és megtorpanásokkal teli, olykor feladást eredményező küzdelem. De újra és újra képes vagyok–e időt, energiát szánni arra, hogy kikristályosodjon egy elfogadható válasz? Ha sikerülne is a kérdés megválaszolása, attól tartok, a neheze ezután jön. Képes vagyok–e megtalálni annak az útját, módját, hogy csiszoljam önmagam. Ha pedig megtaláltam az eszközöket, képes vagyok-e azt kitartóan csinálni? Képes vagyok–e napról napra szemügyre venni: Ma mit csináltam jobban, mint tegnap akár a háztartásomban, akár a gyerekeimmel való kapcsolatomban? Ha már önmagamnál tartok, akár meg is kérdezhetem magamtól: Aszerint élek–e, amit annak idején, vagy akár a közelmúltban egy tanfolyamon, továbbképzésen megtanultam? A viselkedésemben kifejeződik–e, amit elméletben olyan szépen tudok? Az emberi viszonyulásokról, a kreatív konfliktuskezelésről, a konszenzuson alapuló döntéshozatalról, az emberi méltóság tiszteletben tartásáról a gyerekeimmel, a férjemmel–feleségemmel, a szüleimmel, a szomszédaimmal, a barátaimmal kapcsolatban. Szóval otthon, a mindennapokban, a családban, buszon, villamoson, boltban és az utcán hogyan állok én ezekkel a dolgokkal?

További megválaszolatlan kérdés lehetne: Képes vagyok–e önmagam fejlődéséért felelősséget vállalni? Egyáltalán tudatában vagyok–e annak, hogy önmagam testi és lelki fejlődéséért én magam is felelős vagyok. Senki más, csak én, hiszen a bennem lévő belső energiák, képességek, lehetőségek felszínre segítését kívülről ugyan ösztönözhetik, de az én igényem, erőfeszítéseim, elszántságom, kitartásom nélkül aligha hiszem, hogy ez sikerülne. Szóval rajtam múlik, hogy mit hozok ki magamból.

Summa–summarum, aligha hiszem, ha valaki a hétköznapjaiban nem képes úrrá lenni a teendőin, varázsütésre képes lesz a munkahelyén átlátni és megszervezni a munkafolyamatokat, rendszert kiépíteni és azt működtetni. Ha valaki „általában az életben” nem tartja be az adott szavát, nem remélhető, hogy napi nyolc órára képes áthasonulni és precízen, határidőre, a megállapodások szerint végezni a hivatalos feladatait. Az a valaki, aki nem képes figyelni a beteg anyjára, a serdülő gyerekére, a problémákkal küszködő közvetlen társára, nem valószínű, hogy kedves és figyelmes, odaadó és barátságos a kollegáival, munkatársaival szemben. Vagy fordítva: aki civakodó, zord és mogorva a munkahelyén, nem feltehető, hogy képes együttműködő, barátságos légkört teremteni családi kötelékben. Persze semmi sem kizárt. De minden bizonnyal egyvalami mégis.

Kiteljesedett életet nem élhetünk sem a magánélet, sem a munkánk nélkül. Életminőségről akkor beszélhetünk, ha a mindennapi életben, otthon és a munkahelyen, barátok és munkatársak között sikerül megélni és élvezni az oly gyakran áhított harmónia és elégedettség érzését.

Elvégre is, mi végett az egész? A hétköznapok végett ...



[1]      Megjelent: A hétköznapi minőségről címmel, rövidített változatban: Köznevelés. 56/9. 2000. 8.o.


Vissza