Farkas Olga
Szegedi Tudományegyetem
JGYTF Kar Neveléstudományi Tanszék
Szeged, 2001

Minőségbiztosítás és elköteleződés

            Egy dél-alföldi városból úton hazafelé, a debrecen-szegedi Volán-járaton ülve azon gondolkodom, vajon hogyan oldható meg a közoktatás minőségbiztosítási rendszerének eredményes működtetése. A 47-es úton a busz áll, előttünk kilométeres autósor várakozik, 1105 perc van.

A hajnali hírekben a rádió már bemondta, hogy az algyői hídon baleset történt, amely három emberéletet követelt. „Most helyszínelnek, még fél órát kell várakoznunk” – tájékoztat a sofőr. Mire az egyik utas megszólal: „Na, ha azt mondja, hogy fél óra, biztos lesz abból egy is.” Egy idős úr azon bosszankodik, hogy épp most indult el a csatlakozása. Egy középkorú férfi ekképpen mérgelődik: „Már fél nyolckor bemondták, hogy helyszínelnek, s mindjárt dél lesz.”

Egy feszült élethelyzetben tehetetlenül ülve elgondolkozom, vajon mit oldhat meg a minőségbiztosítási rendszer bevezetése? A szerencsétlenül jártak jutnak az eszembe, s megfogalmazódik bennem, hogy sajátosan nevelési feladat az, hogy az emberek képesek legyenek önmagukért és embertársaikért felelősséget vállalni. Tovább tűnődöm, s egyre csak azon töprengek, miként érhető el, hogy fiatalok és felnőttek, nők és férfiak, gyerekek és aggastyánok betartsák a közlekedési szabályokat. A szomorú baleseti statisztikát ismerve, többen maguk és mások életének a kockáztatása árán sem tanulják meg a közlekedési fegyelmet.

Közben az egyik utas a hangját fölemelve méltatlankodik: „Nincs megszervezve semmi. A városban csak két mentő van éjszakánként, az is orvos nélkül. Pedig – és sorolja a községeket, falvakat – is idetartozik. Az országban ilyen még nem volt! Nincs mentő, nincs orvos, drága a gyógyszer. A képviselők meg azon vitatkoznak, hogy ki lopott többet.”

A három ember, aki elhunyt, már nem tud nyilatkozni. Számukra a tér és az idő megszűnt, arról sem lehet fogalmuk, hogy három család kiheverhetetlen tragédiáját jelenti ez a délelőtt. Ehhez képest persze eltörpül az a láncreakció, amely immár ezres nagyságrendben embereket akadályoz munkájukban és kilátástalan várakozásra kényszeríti őket.

Összehasonlíthatatlanul kisebb fontosságú, de a személyes életemben mégis veszteségnek élem át, hogy dolgom végezetlenül jövök haza. Próbálok pozitívan gondolkodni, s azt nézem, a nehéz helyzetet hogyan lehet elviselhetőbbé tenni. Egy gyors mérleg jó időtöltésnek bizonyul, és számba veszem, mennyi erőt kell ráfordítanom arra, hogy a mai napon biztonsággal vezessek középiskolai igazgatóknak minőségszemléletet formáló, minőségtudatos magatartásra ösztönző foglalkozást. Végiggondolom, mennyi időt töltöttem azzal, hogy számba vegyem, mi lenne a leghasznosabb, milyen tartalmi, formai megoldások vezetnének eredményre. A szellemi igénybevételt még körülbelül sem tudom megbecsülni, de az előkészített segédanyagokat könnyen számszerűsítem. 12-féle írásos anyagot számolok össze különböző terjedelemben, amely 23 főre számolva 541 db A/4-s oldalt jelent. Ha oldalanként 15 forinttal szorzom a másolási költséget, az összeg pontosan 8115 Ft-ra rúg, plusz még a 23 dosszié ára. Az előkészítésre fordított munkaóráim ellenértékét nem tudom megítélni, de bizonyos, hogy 715-től úton vagyok, s most 1150 van, s a híd előtt veszteglek. Inkább elszomorít, mintsem kárpótol, hogy ugyanilyen veszteséglistát tudna említeni a többi várakozó ember is, csak más-más tartalommal.

Azután egyre komolyabban foglalkoztat: valóban, milyen esélyei vannak a viselkedéskultúra javulásának, ha az iskolák teljesítik törvényi kötelezettségüket, s minőségbiztosítási rendszert vezetnek be. Mi a biztosíték arra, hogy a tanárok ténylegesen a szabályozott folyamatok alapján végezik majd a munkájukat. Tegyük föl, ha ez sikerül, mennyi az esélye annak, hogy a diákok megtartják a társadalmi normákat, szabályokat a jövőben. Tekintettel lesznek-e mások munkájára, a megállapodások szerint végzik-e a föladataikat, megbecsülik-e ezután saját maguk és mások munkaerejét.

Visszapillantok a reggeli eseményekre, s újra átgondolom a történteket. Az induláskor, a menetidő után 20 perccel, amikor bizonyossá vált, hogy a híd le van zárva, a Volán Makón át indította menetrend szerinti járatát. Így 50 perces késéssel ugyan, de megérkezhettem a helyszínre.

Hiába. A kollégák már elmentek. Csak a képviselővel tudtam beszélni, aki tájékoztatott arról, hogy értesültek a balesetről, s a bizonytalant nem vállalták – s mint mondta – „de megtartottnak vehetjük a továbbképzést”.

Szeged, 2000. december 2.

Töprengés, útközben címmel, rövidített változatban megjelent: Köznevelés. 2001. 57/2. 16.o.


Vissza