Farkas Olga – Madarász Klára
Szegedi Tudományegyetem
JGYTF Kar Neveléstudományi Tanszék
Szeged, 2001

Hogyan készültünk mi egy Március 15-i ünnepre? [1]

            Lehet-e egy egész iskolai közösséget mozgósítani egy iskolai ünnep kapcsán? Ha igen, hogyan? Ebben mennyire játszik szerepet a felkészítő tanárok pedagógiai kultúrája? Az alábbiakban a gondolatébresztés igényével ezekre a kérdésekre adunk választ.

            Március 15-én történelmünk olyan jelentős állomásáról emlékezünk meg, amit a gyerekek nem éltek meg. Igazából nem foglalkoztatja őket például a szabadság, a haza kérdése, hisz természetes számukra, hogy mindez megvan. A gyerekekkel való beszélgetés kapcsán olykor érdektelenséget, ürességet, tartalmatlanságot lehet felfedezni, ha az eddigi ünnepekkel kapcsolatos élményeikről faggatjuk őket.

Hogyan lehet egy ünnepet oly módon megszervezni, hogy ténylegesen tanítványaink személyes ügye legyen, hogy valóban hozzájáruljon személyiségük fejlődéséhez? Hogy a tanulók az ünnephez fűződő fogalmak igazi tartalmát átéljék, megérezzék? Mi lesz az a mód, amelynek segítségével a gondolatok érzelmekkel telítődnek és rezonanciát váltanak ki a hallgatóságból? A következőkben ismertetjük egy szegedi általános iskolában zajlott ünnepi műsor megalkotásának a folyamatát, amellyel _ a teljesség igénye nélkül _ választ adunk a fenti kérdésekre.

            Munkánk két különböző síkon folyt: vizuális és verbális kifejező rendszerekben. A vizuális megfogalmazásban a másfél hónapig tartó előkészületek végére az iskola minden tanulója részt vett. Itt a cél az elmélyülés volt, a leendő befogadók felkészítése, az intenzív kapcsolat kialakítása az ünnepségen reflektorfénybe helyezendő fogalmak és a gyerekek belső, szubjektíve megélhető és megélt érzelmei között az alkotó munka segítségével. Az így létrejött munkák legjobbjai az ünnepély "díszletét" képezik majd: képletesen és valóságosan körülhatárolják a teret, amelyben az ünneplés zajlik. A másik kifejező rendszer, a verbális megközelítés lényege: a szabad, kötetlen beszélgetés a kulcsfogalmakról, amelyek értelmezését a gyerekektől vártuk. Ez részben mint eszköz szerepelt a képi megközelítés egyik bevezető lépéseként. Már az első válaszokból kiderült, óhatatlanul más fogalmak is bekerülnek a bűvös körbe. Így aztán a képi megfogalmazás során sok más fogalmat is bevontunk az értelmezendők körébe. (A szabad alkotói fantázia megengedi a szabad asszociációkat, sőt ezek révén érzelmeket képes felszabadítani, miközben tisztázza azokat.)

Mint látható, ünnepünk vezérelvévé a hitelességet és a személyességet tettük. Ezeknek jegyében tisztáztunk néhány alapfogalmat március 15-vel kapcsolatban. Üzenetnek azt szántuk: mit jelentenek ezek a fogalmak ma, nekünk. Az ehhez való eljutáshoz a lehető legegyszerűbb módot választottuk: megkérdeztük a gyerekeket. Válaszaikból alakult ki az ünnepség tartalmi és formai lényege.

A vizuális kifejezés folyamatáról

            Ráhangolódás

            Beszélgetések során a szabadságról, a hazáról és más, az ünneppel kapcsolatos fogalmakról a tanítványaink elmondták azt, amit első pillanatban gondoltak e kifejezések hallatán. Kértük őket, ha úgy gondolják, butaság, akkor is bátran, saját gondolkodásuknak megfelelően, belső érzéseikre hallgatva mondják el. Arra is biztattuk a növendékeinket, hogy próbálják "kikapcsolni" a külvilágot és önmagukba figyeljenek. Hagyják, hogy meginduljon a gondolatok szabad asszociációja a haza, a szabadság, a forradalom szavak hallatán. A kezdeti, kissé bátortalan, szűkszavú válaszokat hamarosan bátrabb, önmagukat vállaló megnyilvánulások követték. "A hazaszeretetet én még igazán nem éreztem, csak hallottam róla, de talán majd egyszer, ha felnőtt leszek, lehet, hogy én is érzem majd." A hatodik osztályos Zotmund, aki így nyilatkozott, a felnőttek kiváltságának érezte a hazaszeretet érzésének a megélését. Megnyugtattuk (vállalva önmagunkat mi is), hogy korábban csak olyan formában éreztük ezt az érzést mi is, amikor huzamosabb ideig külföldön tartózkodtunk. Az út végén jól esett hazajönni, mert már nagyon vágyódtunk a gyerekeink, az otthonunk, az iskolánk után.

            "Ha nem jut eszedbe semmi, várj türelmesen! Ne elsősorban arra gondolj, amit tanultál! Csak azzal foglalkozz, amiről eszedbe jut valami!" _ adtuk a következő instrukciókat. A szavak mögött őszintén hagytuk felcsengeni a gyerekek belső világát. Szabadon hívhatták elő, hogy nekik mit jelentenek ezek a fogalmak. Olyan kifejezésekről van itt szó, amelyeknek akár 30-40-50 évesen is nehéz megragadni a lényegét. Abban a klímában, amiről később még említést teszünk, a gyerekek merész vallomásokat engedhettek meg maguknak. Nyoma sem volt a megfelelni akarásnak, a tanult ismeretek leckeszerű felmondásának. A szabad megnyilatkozás felfedte tanulóink eddig megfogalmazatlan gondolatait, mélyen rejlő sejtéseit. Vissza_visszatérő beszélgetéseink során végül úgy körvonalazódott az említett fogalmak tartalma, ahogyan azok a gyerekekben éltek, reprezentálva ezzel a bennük lezajló folyamatokat. Megállapodtunk abban, hogy a forradalom lényege a változás, az évforduló: ünneplés, a szabadság: tér, a haza: megkönnyebbülés, biztonság _ tizenéves fejjel megfogalmazva.

            A ráhangolódás folyamatát röviden összefoglalva: baráti jellegű beszélgetések során naponta új és új megfogalmazásokkal álltak elő a gyerekek, mind többen fejtették ki a nézeteiket. A lavina elindult. Szemmel láthatóan a tanulók kezdtek foglalkozni az ünnephez kapcsolódó fogalmakkal. Ezzel az ünnepi hangulat a kezdetét vette. Megmozdult valami ...

Az élményen alapuló tanulás

            Vizuális játékokkal a változást, az ünneplést, a teret, a megkönnyebbülést eljátszották a gyerekek aszerint, hogy ki mire vállalkozott szívesen. [2]

            Változás - játék

            A gyerekek boldogan, vidáman, párt alkotva beat-zenére táncoltak, szerették, ölelték egymást. Az ablakon beáradt a fény, vidámság, jókedv volt. "Általunk magadott vezényszóra mindenkinek "utálatosnak" kellett lennie, veszekedni partnerével, hajba kapni apróságokon. Sötétítő függönnyel a fény útját elzártuk. Hirtelen az addigi atmoszférában változás történt. "Mit érzel? Figyelj erre! Hívj elő az érzéseidhez illő színeket, formákat! Húzz olyan vonalat, fess olyan foltot, alakíts ki olyan formát agyagból, ami olyan, mint amit éreztél! Jelenítsd meg!"_ kértük a gyerekeket.

            Ünneplés - játék

            "Gondold azt, hogy lakodalomban vagy! Alkoss kört társaiddal! Forogjatok összefogódzkodva! Mit éreztél? Fogalmazd meg vizuális jelekkel!" _ hangzott az instrukció.

            Tér - játék

            "Bújj az asztal alá! Hagyd, hogy körbe barikádozzanak a társaid! Maradj nyugodtan! Szólj, ha annyira ideges leszel, hogy nem bírod már tovább, akkor ki fogunk szabadítani! Milyen volt kiszabadulni?"_ kérdeztük a gyerekektől. "Jó volt, hogy végre kaptam levegőt"- szólt a lehető legtermészetesebb válasz. "Fejezd ki az érzéseidet folttal, vonallal, agyaggal!"_ kértük a gyerekeket.

            Megkönnyebbülés – játék

            "Vegyél a kezedbe annyi táskát, amennyit csak tudsz! Sétálj vele! Csak akkor rakd le, ha nagyon elfáradtál! Milyen volt lerakni a terhet? Fogalmazd meg vizuális eszközökkel!" _ szólítottuk fel tanítványainkat.

A vizuális játékok által keltett érzések segítettek abban, hogy a szavakba öntött fogalmakat a gyerekek átérezzék.

            Az alkotás folyamata

            Tanítványaink a most már valóban átélt érzéseiket fogalmazták meg a személyesen megélt élményeket követően. Az élményszerű átélés biztosította, hogy tényleges tartalommal telítődjenek ezek a fogalmak, miáltal a tanulók közelebb kerültek azok lényegéhez. Mindazt, amit éreztek, színnel, vonallal társították a gondolkodásuk, belső világuk szerint. (Egyetlen "játékszabály" a részünkről az volt, hogy a tanulók lehetőleg úgy fejezzék ki az érzéseiket, hogy azok a társaikban is hasonló érzéseket keltsenek.)

            Hogyan segítettünk mi, a felkészítő tanárok, hogy ez sikerüljön? Évek óta tudatosan végiggondolt koncepció szerint alakítjuk azokat a képességeket, amelyek birtokában a gyerekek szándékaikat, gondolataikat, mondanivalójukat ki tudják fejezni vizuális eszközökkel. A gyerekek járatosak a nem-verbális kifejezés "nyelvtanába". Ha mégis kifejezési nehézséget tapasztaltunk, segítettünk, hogy le tudják fordítani az érzéseiket, gondolataikat elvont szimbólumokra. A szubjektív élmények átírásának a módját évek óta tanítjuk, melynek eredményeképp a képzelet könnyebben jut kifejezésre. Olyan munkakörnyezetet alakítottunk ki, ahol elegendő idő volt a gondolatok érlelődésének. Nem kétszer 45 perc alatt kértük az alkotásokat. A nyers ötleteket újabb és újabb vázlatok követhették. Több tanuló a művének a végső formába öntéséig nem jutott el, de ismételt próbálkozásai, érlelődő gondolatai éppoly értékesek voltak számunkra, mint a letisztultak. Műhelyünkben pontosan olyan rangja volt annak a gyermeki alkotásnak, ami szinte készen áradt gazdája ecsetjéből, mint annak a próbálkozásnak, amelyen látszott a vissza-visszatérő küzdelem a kifejezéssel.

A szóbeli kifejezésről

            A szóbeli megfogalmazás síkján is a hitelesség és a személyesség jellemezte a célkitűzéseinket. Mégis, merőben más volt a szóbeli kifejezésben részt vevő tanulók felkészítése, mint a fentiekben vázolt folyamat.

Míg a vizuális kifejezés során mintegy belső, befogadói előkészület folyt (az alkotómunka segítségével), a szóbeli kifejezés maga a műsor, az "attrakció". Ezt is a gyerekek saját munkájára, véleményére alapozva élményszerűvé, tartalmában, formájában az életkornak megfelelően érthetővé tettük a tartalmi kiindulópontot megtartva. Ugyanis a pusztán racionális megértésre, belátásra alapozó előadásmód legfeljebb a gondolkodásra hajlamos felnőtteket köti le. A "hogyan"-ra adott választ szintén a gyerekektől kaptuk meg végső soron. Egy iskolai Ki mit tud? alkalmával néhány gyerek egy saját maga által írt riport jelenetet adott elő, amivel társaik körében osztatlan sikert aratott. Mindebből egyenesen adódott az igényeinknek megfelelő forma: a riport. A "mit" kérdésre a megoldás az előzővel azonos elvű volt.

            A szövegalkotás folyamata

            Első megfogalmazáskor a forradalom (változás), évforduló (ünnep), szabadság (tér), haza (megkönnyebbülés, biztonság) témára a tetszés szerinti eszközökkel elkészített képeket kellett irodalmi formába, fogalmazás keretei között kifejezni. Szelektálás során kiválasztottuk a legsikerültebb fogalmazásokat, amit az érzelmi csúcspontok megkeresése és megerősítése követett. A szöveg gondolati ívét így alakítottuk ki: először az ünnepléssel kapcsolatos megnyilatkozások hangzanak el (ezek a legkonkrétabbak), azután jön a szabadság-blokk, mely a leginkább gondolati jellegű maradt a gyerekek megfogalmazásában is, végül a hazáról szóló érzések, gondolatok, ami leginkább feltölthető érzelmileg. Majd a blokkokon belüli bizonyos csúcspontok kellő hangsúlyozása céljából a gyerekek által kifejezett gondolatokra rímelő irodalmi szemelvényeket "csempésztünk" a szövegbe, valamint az egyes blokkokat összekötő néhány mondatot. A szöveg magja, mondandója és megfogalmazása azonban teljes mértékben a gyerekek alkotása volt.

            A színrevitelnél, hogy a lehető legoptimálisabb legyen, szinte műalkotásszerűen kellett megkomponálni a természetes megnyilatkozásokat, mivel a spontaneitás hatását akartuk kelteni egy látszólag teljesen naturalista előadásban, ahol a hitelesség és a személyesség érzését akartuk újraébreszteni katarzisszerűen a hallgatóságban. A katarzis a műalkotás része, hozadéka, hatása. Magas hőfokon való azonosulás valamivel, ami egy közösség morális koordináta rendszerében értéknek számít.

            Az egyáltalán nem hagyományos szerepekből mindenki azt a mondatot(-kat) kapta, amelyik jól állt neki, amit hihetően, őszintén el tudott mondani. A riporter kiválasztása nehezebb feladatnak bizonyult, mivel itt a beszédkészségen túl némi személyes vonzerő is szükséges volt.

            Az ünnepély lefolyása

            Az elkészült gyerekmunkákból egy-egy fogalom köré csoportosítva kiállítást rendeztünk az ünnepély idejére. Az ünneplő tanárok, tanulók köré állítottuk fel a paravánokat a rajzokkal és a posztamenseket az agyag figurákkal. A két riporter felváltva lépett oda társaikhoz, akik az ünnepségre felsorakozott gyerekek soraiban álltak és interjúvolták őket: "Mi jut eszedbe a forradalom szó hallatán?" stb. Csak az utolsó vers közösen elmondott soraira váltak ki társaik sorából az "alkotók", majd ismét ki-ki a "civil" helyére visszasétált.

            Mivel nem különült el pódium és közönség, nem csak formájában jellemezte mozgalmasság e "jelenetet", de a jelenlevők érzelmeire is hatott. Hiszen őket is megkérdezhették volna. Muszáj volt gondolatban követni és figyelni az elhangzottakat (figyelem ébrentartása). A hallgatók _ mivel társaik voltak a szereplők, kérdezők és kérdezettek is _ akár azonosulhattak velük, átélhették helyzetüket. A műsor közvetlensége folytán egy izgalmas produkció lett.

            A szóbeli és a vizuális közlés együttese

            A képek és agyagfigurák szinte megelevenedtek, mintegy életre keltek az elhangzottak tükörképeként. Az ünnepi műsor mondanivalóját tehát több csatornán adták-vették a gyerekek (hatásdúsítás elve). Kinek-kinek a személyiségétől függött, melyik területen produkált szívesen és sikeresen, mint alkotó, illetve melyik szféra ragadta meg inkább, mint befogadót. A szélesebb kínálat folytán az ünneplő gyerekekhez és felnőttekhez nagyobb valószínűséggel jutottak el a megfogalmazott gondolatok. A szóbeli és vizuális közlés együttese pontosabban volt képes továbbítani tanulóink érzelmeit, gondolatait egymásnak és a felnőtteknek is.

A sikeresebb befogadást továbbá segítette a gyerekek pozitív beállítódása, hisz a képeket és a szöveget maguk alkották maguknak. Így jobban megérezték egymás és a mi szándékunkat. Közelebb kerültek tehát ahhoz a jelenséghez, amire azt mondjuk: a művel való azonosulás.

            Mivel kiléptünk a gépiesen ismétlődő eljárásokból, valódi gondolkodási folyamatok indultak el. A gyerekek önkifejezését, önmegvalósítását és egyéni fejlődését támogattuk. Feltétlen eredmény, hogy a tanulókat alkotó jellegű tevékenységgel sikerült bevonni és cselekvő részesévé tenni egy olyan eseménynek, amiről eddig azt gondolták, hogy csak a felnőttek ügye. Ezúttal autonómiára és felelősségvállalásra neveltük őket: az ünnepek olyanok, amilyenekké tesszük azokat. Azt hozzuk ki belőle, amit akarunk és amire képesek vagyunk. Mi, magunk vagyunk a felelősek a körülöttünk zajló eseményekért.

            Az előkészületektől az ünnepség záróakkordjáig a tevékenységünk hamisságtól mentes, hiteles volt. A gyerekek lényéből fakadóan tisztult le mind a tartalom, mind a forma. Az ünnephez megjelenő tartalmak és értékek egy komplex pedagógiai folyamat eredménye volt, melyek mind egyéni, mind közösségi szinten lecsapódtak. Kötelező penzumból tehát érdeklődésre számot tartó tevékenységgé sikerült varázsolni ezt az ünnepet. Igazolva láttuk ismét azt az igazságot, hogy az elsajátításhoz elmélyülés, cselekvő befogadás, pozitív érzelmi viszonyulás is szükséges, s mindezt a személyközpontú pedagógiai irányítással el lehetett érni. [3]

            Úgy gondoljuk, megtettük az első lépést az általunk kitűzött cél felé: odaadjuk az ünnepet az ünneplőnek. Az ünnepség után ismét feltettük magunknak és a gyerekeknek is a kérdést: "Milyen volt?" A következő szavak hangzottak el: kellemes, érdekes, más, izgalmas, élmény, jó érzés ... [4]



[1] Megjelent: Madarász Klára - Farkas Olga: Hogyan készültünk mi egy Március 15-i ünnepre? Módszertani Közlemények. 1998 38/4. 165-169.o.

[2] Lásd bővebben: Várnagy Ildikó (1986): Vizuális játékok. Népművelő Propaganda Iroda, Budapest

[3] Felhasznált irodalom: Carl R. Rogers (1986): A tanulás szabadsága a 80-s években. Tanár leszek! Tanár vagyok! sorozat. Vitatémák, ötletek, javaslatok, tanácsok tanárjelölteknek és tanároknak. Sorozatszerkesztő: Klein Sándor és Farkas Katalin. 3. kötet. JGYTF Pszichológia Tanszék, Szeged. Az eredeti mű: Carl R. Rogers: Freedom to Learn for the 80-s. Charles E. Merril Publiching Company. A Bell-Howell Company

[4] Lásd bővebben a személyközpontú pedagógiai irányítás gyakorlatának egy modelljét: Farkas Olga (1994): Rajzot tanítottam ... JGYTF Kiadó, Szeged


Vissza