Farkas Olga
Szegedi Tudományegyetem
JGYTF Kar Neveléstudományi Tanszék
Szeged, 2001

Hogyan lettem személyközpontú tanár? [1]

                Amióta Judittal, a konferencia szervezőjével beszéltem telefonon, folytonosan az járt az eszembe, hogyan fogom felvezetni a témát: Hogyan lettem személyközpontú tanár? Korábbi feljegyzéseimet, írásaimat, naplómat előkészítettem, hogy úton a találkozóra, a vonaton újra elolvassam, és a mondanivalóm lényegét megragadjam, azt a néhány jellemző dogot, amivel hatásosan "beindíthatom" a csoportot. Menetközben többféle variáció fogalmazódott meg bennem, de úgy tűnt, a négy órás út ellenére hirtelen megérkeztünk és semmi, de semmi nem állt össze a fejemben.

            Amikor a folyosón láttam a konferencia programját nagy betűkkel kiírva, egy helyütt a nevemmel, valósággal megijedtem. Ennek már fele sem tréfa _ gondoltam. Kezdtem ideges lenni, hogy még nem körvonalazódott, nem ugrott be, hogyan kezdjek neki. A legjobb, ha az akkori legerősebb érzéseimre hagyatkozom, és azt tartom szem előtt: a spontaneitásom a legfontosabb _ morfondíroztam. És még egy: ne érezzek legcsekélyebb késztetést sem, hogy valamiféle szakértőként álljak a csoport előtt, hanem annyira amennyire tőlem telik, olyan alázattal, amilyen alázattal csak lehet, a személyes tapasztalataimból osszak meg néhányat, amire ők reagálnak, ami elindíthat egy beszélgetést. Tudtam, hogy amilyen mélyen facilitálok, olyan mélyről jönnek felszínre a dolgok, annál inkább lényeges közlések hangzanak majd el. Egészen biztosan már mindannyian kikínlódták így vagy úgy a saját útjukat, ezeket kellene felszínre segíteni és a végén keretbe illeszteni. Persze ez a keret nem didaktikai összefoglalás, vagy elméleti magyarázat lenne, hanem megerősítés abban, hogy mindegy ki hol tart az úton, lényeg, hogy tart valahonnan valahova, és csinálja, nagyon csinálja tovább.

            Aztán próbáltam magam rávenni, hogy ne ezzel foglalkozzak, hanem nyitott szívvel képes legyek a körülöttem lévő dolgokra figyelni, felfogni, érzékelni az iskola klímáját, hangulatát, szellemiségét. Ez félig-meddig sikerült is. Az első átütő élményem a Hétzáró órán volt. Tőlem balra, egy szőke, érzékenynek tűnő, 6. osztályos fiú kissé idegesen, alig érezhetően megbántott hangszínnel _ lehetett érzékelni, hogy össze kellett szednie magát, mielőtt belekezd a mondandójába _ a héten történt konfliktusáról kezdett beszélni. Elmondta, hogy a hetesi teendőit becsületesen ellátta, mindent megtett, hogy jól teljesítse a feladatait. Mégis, három osztálytársa kiabált vele, ráadásul egyszerre. Majd árnyaltan leírta a lányokkal való konfliktusát, úgy, hogy mindvégig a saját érzéseiről beszélt. Nem másra tette a hibát, a bűnt, a vétket. Világosan megfogalmazta, hogy mi ment benne végbe, miket élt át, és ezt ki is fejezte. Olykor_olykor küzdött a szavakkal, a kifejezéssel, egyszer-máskor remegett a hangja, de folyamatosan szépen és hitelesen beszélt.

            Mélyen magával ragadott ez az élmény. Rögtön az jutott az eszembe, hogy mennyire küszködtem a nővéremmel való utolsó konfliktusom feloldási kísérletekor, hogy pontosan azt fejezzem ki, amit érzek, és úgy, hogy ő meg is hallja, amit mondani akarok. Ezekben a pillanatokban belső kényszert éreztem, hogy a fiú vállára tegyem a kezem. Ez meg is történt. A jobb vállát érintettem meg, de mintha az egész lényével kerültem volna érintkezésbe, csak annyit mondtam: szépen beszéltél.

            Bizonyos vagyok abban, hogy a feszültségoldásnak ez a módja csak úgy lehetséges, hogy ez e fiú olyan közegben van, ahol ez megtörténhet, ahol ez az érték, ez a norma. Egészen sokáig nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy módosítani kellene a műhelymunka címét, valahogy így: Hogyan válhat valaki olyan tanárrá, akinek a tanítványa képesek az önkifejezésre?

            Ahogy telt az idő, újabb élmények értek. Itt van Erzsivel, a 6. osztály osztályfőnökével való találkozásom, aki gondoskodott arról, hogy abban a teremben legyen az a műhely, amiért én vállaltam felelősséget, ahova már élményeim kötődtek ... Pannival ..., az iskola igazgatónőjével, akivel a traumatikusan átélt ínsorvadásomról beszéltünk ugyan néhány percig, de huzamosabb ideig ható erővel és érvénnyel ... Csizivel ..., a gyakorló személyközpontú tanárral, akivel ebéd közben eszmét cseréltünk a tanítás-tanulás lényegi kérdéseiről. Itt van István, a gyerekek esztétikai fejlődését serkentő szakember, akivel kapcsolatba kerültem, akinek a vizuális foglalkozásán az arcképemet alkottam meg. Amit azután sokáig nézegettem, úton hazafelé is még töprengtem rajta, mutattam az útitársaimnak, érdekelt, mit szólnak hozzá.

            Majd újabb módosítás jutott az eszembe a műhelymunka címét illetően. Hogyan képes Panni, István, Csizi, Erzsi, Judit, Viki és a többiek a napi kapcsolataikba, történéseikbe, az iskolai élet valóságába a személyközpontú szemléletmód értékei mentén élni?

            Valahogy az utóbbi gondolat körül kezdődött a munka szombaton, 1330-kor.

Beszéltünk ...

az elfogadásról: El tudom-e fogadni, ha a diák nem lelkesedik a tanulásért? Meg tudom-e adni annak a szabadságát, hogy lelkesedjen, vagy nem? Félre tudom-e tenni a lelkesedésem addig, ameddig a diákom is képes kapcsolatba lépni velem, és ő is lelkesedni tud? Panni ekkor megosztotta velünk azt, hogy jó volna úgy félretenni a lelkesedést, hogy közben ne legyen rosszkedvű.

Beszéltünk az önkontrollról. Arról, hogy képes vagyok-e csak magamat kontrollálni? Képes vagyok-e elveszíteni minden vágyam arra, hogy a másik embert irányítsam? Megosztottam a csoporttal, hogy ez eleinte nagyon_nagyon nehezen ment nekem. Folyton erős késztetést éreztem, hogy mint szakvezető, mondjam a diákomnak, így és így tegyen, így és így tanítson. Sőt, még úgy is gondoltam, nekem ez a kötelességem.

Beszéltünk az érzéseink megfogalmazásáról és kifejezéséről. Töprengtünk azokon a kérdéseken, hogy: Képes vagyok-e egyes szám első személyben beszélni, vagy csapdába esem, és általánosságokban fogalmazok. Képes vagyok-e arra, hogy az érzéseim áthassák a gondolataimat, a gondolataim az érzéseimet, az érzéseim és a gondolataim pedig a cselekedeteimet? Azaz tudok-e hiteles lenni? Megosztottam a csoporttal azt az élményem, hogy mennyire rosszul éreztem magam egyszer. A növendékem megkért arra, hogy mutassam meg neki a rajz tanmenetemet. Zavarba jöttem. Nem voltam képes azt mondani természetes hangnemben, hogy már évek óta nincs tanmenetem. Még a formaság kedvéért sem írok. Számomra mindig egy gyerek aktuális szintje, aktuális problémája jelöli ki a soron következő tennivalómat. Már nem emlékszem mit, de valamit kitaláltam, miért nincs kéznél ez az iskolai dokumentum. Hazudtam.

Beszéltünk arról, ki hol tart az úton. Mármint az úgynevezett humanisztikus tanárrá válás útján. Egy társunk megosztotta velünk azt, hogy ő úgy véli, ez az út egyáltalán nem lineáris, ez egy folyamat, ami hol nagyobb, hol kisebb erőkkel késztet a továbbhaladásra.

A vége fele beszéltünk arról, hogy miért érdemes ezen a fájdalmas és egyben jutalmazó úton végigmenni? Mi a hozadéka? Többen említették, hogy jobb a kapcsolatuk a gyerekeikkel, jobban érzik magukat az osztályteremben, teljesebb életet élnek.

A műhelymunka elején ígértem azt, hogy a végén válaszolom meg: én hogyan váltam személyközpontú tanárrá. A történet ekképpen hangzik. Erős érzelmi késztetést éreztem, hogy a személyemet szeretetre méltó, kedves, meleg és elfogadhatóvá csiszoljam. Ennek egyetlen módja volt, az, ha önmagamon dolgozom. Be kellett, hogy lássam, a világ nem fog változni, amit tehetek, "mindössze" az, hogy a világhoz való viszonyomat változtatom meg. Ehhez pedig folyamatos személyiségfejlesztésre és gyakorlásra volt szükségem. Nap, mint nap meg kellett birkóznom a formális oktatás szemléletmódjával, a szakmai kvalitásom hiányával. Persze a legnagyobb küzdelem az önmagammal való tusakodás volt. Ami olykor szinte gigászi méreteket öltött. De nem volt mit tenni, hisz "a tanár legfőbb munkaeszköze a saját személyisége" _ rogersi megfogalmazásban. Később a kifejlesztett készségeimet páros munkakapcsolatra vittem át, majd a csoportos foglalkozásokon is egyre jobban és jobban tudtam működni. Egyszer csak észrevétlenül szélesebb körben is képes lettem így létezni mind több és több elégedettséggel. Még valami, ami fontos volt nekem: az a törekvésem, hogy az egyensúlyom többé_kevésbé megőrizzem. Ami elegendő energiát biztosított ahhoz, hogy újra és újra a nehézségeken átlendüljek. Ebben segített a naplóírás, segítettek a társaim, a tréningek, a közös munkák a "szent őrültekkel", segített ez a konferencia, és segíteni fog több más program, rendezvény.

            A műhelymunka végén meg sem kíséreltem összefoglalni az összefoglalhatatlant. Metodikai áttekintés helyett el tudta fogadni a csoport azt zárási formát, hogy mindenki megosztotta azt, hogy mit visz haza a közös munkából. Mindenki mást és mást fejezett ki, de egyvalamiben mégis egyezett az útravaló: valamit, ha bármilyen keveset is, ezután másként látunk, gondolunk és érzünk. (Itt telt le az időnk: elérkezett a 1500 óra.)

Megjelent: Emlékeztető a II. Személyes Kapcsolatok Konferencia emlékeztetőjében. Rogers Személyközpontú Iskola. Budapest, 1999.01.25.19-20-o.


[1]      Megjelent: Emlékeztető a II. Személyes Kapcsolat elnevezésű Konferenciáról. Rogers Személyközpontú Iskola. Budapest, 1999. január 25. 19-20.o.


Vissza