Farkas Olga
Szegedi Tudományegyetem
JGYTF Kar Neveléstudományi Tanszék
Szeged, 2001

 

A szemléletformáló foglalkozásokról hallgatói szemmel

            A gondolkodás és viselkedésváltás hosszadalmas, egyáltalán nem látványos folyamat. Konkrét emberekhez, konkrét szituációkhoz kötötten, először finom tónusokban jelenik meg. Egy-egy foglalkozás kapcsán a ráismerések, szembesülések, meglátások, észrevételek feldolgozása egyéni szinteken történik. Ezért a hallgatók személyiségébe integrálódott új értékek megjelenését személyes élményeken keresztül érzékeltetjük. Az ülések ideje alatt zajló történéseket és a foglalkozások utáni pozitív változásokra utaló konfliktus megoldásokat a kurzusokon résztvevők írásaiból válogattuk.

            Élveztem az együtt töltött napokat

Úgy gondolom, a tréninget minden tanárnak és tanárjelöltnek ki kellene próbálni, hiszen  nagyon fontos lenne legalább egyszer az életben az, hogy mindenki önmaga legyen.

Én nagyon élveztem az együtt töltött napokat, sok dologról beszélgettünk õszintén, megpróbáltunk  - és úgy gondolom, ezen a téren teljes sikerrel - kialakítani egy igazi kiscsoportot, ahol mindenki tiszteli a másikat, a társak véleményét. Itt valóban önmagam lehettem, nem kellett semmilyen szerepet magamra vennem, s úgy érzem, a három nap sokat segített nekem abban, hogy megtudjam, milyen is vagyok tulajdonképpen.

A tanári pályával kapcsolatban pedig sok konfliktushelyzet került terítékre, amelyekrõl elbeszélgettünk, s az erõszak nélküli megoldásukra törekedtünk.

Dús Judit

            Mit kaptam a tanfolyamtól?

Nem is olyan egyszerû a válasz erre a kérdésre. Felébresztett bennem egy elfelejtett tulajdonságot. Pontosabban nem elfelejtett, hanem mellõzött tulajdonságot. Ez pedig az, hogy a másik emberben  is az érzõ lényt lássam. Napjainkban, ahol a könyökölés, a letaposás, a siker az érdem, és az érzés, a megértés, uram bocsá a segítség a megvetendõ, szóval ebbe a taposómalomba hozott egy kis nyugalmat. Jó látni, hogy mindenkiben megvannak ezek a "megvetendõ" tulajdonságok, csak elõ kell õket ásni. Ennek a bizonyítására ez a tréning nagyon is elegendõ volt. Ismerõs és ismeretlen emberekbõl hozott össze egy kis közösséget, szinte órák alatt. Ehhez pedig arra van szükség, hogy mindenkiben legyen egy "vevõ". És van. Jó érzés ezt tudni. Most már csak arra lenne szükség, hogy mindenkit megtanítsanak ezt vállalni.

Egyébként személy szerint azt tudom mondani, hogy nekem csak hasznomra vált, de az igazsághoz tartozik azt is megemlítenem, hogy valahogy mindez a "levegõben lóg". Valami még hiányzik, ez csak olyan "kóstoló" volt. Azt hiszem a haladó tréning majd helyretesz.

Energikus Endre

            Új időszámítás kezdődött

A tréningrõl elõször Barátomtól hallottam. Beszélt nekem a csoportozás örömeirõl, azokról a feledhetetlen percekrõl, órákról, amelyeket olyan emberek között tölthetett el, akik szerették volna magukat jobban megismerni. A Barátom már jóval elõttem jár a csoportozásban. Elõször nem tudtam, hogy mi az, ami más rajta, csak azt láttam, egy kicsit más, mint volt. Azt tudtam, hogy részt vesz néha egy-egy csoportos foglalkozáson, de nem tulajdonítottam különösebb jelentõséget a dolognak. Egyszer részletesebben is beszélt nekem az ott folyó munkáról.

Felkeltette a figyelmemet és attól kezdve kerestem a lehetõségét annak, hogy én is részt vehessek egy olyan programon, ahol alternatívát mutatnak az agresszióval szemben.

Már az elsõ benyomás olyan volt, ami sokáig megmaradt bennem. A zord, ítéletidõ ellenére is vártak bennünket az állomáson.

A kezdeti nehézségek után megkezdtük a munkát. A köralakítás nem igazán sikerült. Távol ültünk egymástól, méregettük egymást. Feszélyezve éreztem magam, mert készültünk a bemutatkozásra. Úgy tûnt, hogy a csoportvezetõ nem a szokásos ismerkedésre volt kíváncsi. Nem arra, hogy ki milyen polcon ül. Arra volt kíváncsi, hogy ki is vagyok én. Megfogott a felismerés.

Nagyon sok játékos gyakorlat volt a három nap alatt. Nekem számos olyan emlék jött elõ, amelyek valaha számomra fontosak voltak. Fontosak voltak, mert a család, az elsõ szerelem, mind-mind olyan emlék, amelyek pozitív elõjellel jelentek meg elõttem. Nem gondoltam volna, hogy idegenek elõtt tudok beszélni azokról a gondolataimról, amelyeket addig csak magamban fogalmaztam meg. Jó érzés volt úgy beszélgetni, hogy csak a velem szemben ülõre figyeltem. Jó érzés volt mások pozitív tulajdonságait keresni. Kreatívak voltunk. Nem hittem, hogy valaha is egy feldobott témát el tudok játszani. Sikerült, és a mai napig az összes szituációs játék elõttem van.

A múlt, az emlékek felidézése csak egy kis sószem, amit nyújtott az a három nap. Sokkal többet jelent az, amit ott átéltem, amit ott tanultam, és amit azóta is esetenként alkalmazni tudok a tanultakból. Az is tény, hogy nem mindig sikerül a tanultak szerint viselkednem. Néha nem úgy kezelem a konfliktusokat, ahogyan azt a tréning után tettem. A tanultak, az ott átélt dolgok idõvel kopnak. Úgy gondolom, hogy akivel egyszer megismertették a pozitív gondolkodást, továbbra is lehetõséget kellene biztosítani hasonló programokon való részvételre.

Jó dolog héha egy kis visszaemlékezés, mint a mostani, mert az ember leül és elgondolkodik a történteken. Ismét felidézõdik a múlt. Rávilágít a pozitív gondolkodásra, ismét elõtérbe kerülnek az ott tanultak. Néha hiányzik az a kis csoport, akikkel együtt éltünk meg hatalmas örömöket és lehet: megrázó kínokat. A harmadik nap végére már kör volt a kör. A fotelok karja szabott határt a szorosabb együttlétnek.

Számomra, akkor egy új idõszámítás kezdõdött az életemben, az emberi kapcsolataimban.

Gulyás László

            Ismeretlen emberekből igazi kis közösség ...

Megpróbálok írni az "ávépés" élményeimrõl, ami azért is nehéz, mert a "kívülállók", akik még nem vettek részt ilyen tréningen, talán nem fognak úgy megérteni, mint azok, akik "ott" voltak és közremûködtek.

Ahogy így visszagondolok, megpróbálom azt a hétvégét felidézni. Még mindig az egészben a legkülönösebb dolog jut eszembe elõször: ahogyan egy csoportból egymás számára szinte teljesen ismeretlen emberbõl egy jól mûködõ, igazi kis közösség fejlõdött ki, olyan rövid idõ alatt. Tetszett, ahogyan tudtunk együtt dolgozni, egymásra figyelni. Rájöttem, hogy a "mai rohanó világban" mennyi fontos és pozitív dolog mellett megyek el, anélkül, hogy észrevenném. Mintha elfelejtettünk volna egymásra figyelni. A tréning alatt rájöttem, hogy mennyire jobb dolog a másik emberben a jót észrevenni, mint a negatívumait kritizálni.

Azt hiszem, hiába is próbálnám tovább részletezni, hogy miért is volt jó ez a tréning, pontosan nem is tudnám meghatározni. Szerintem ezt egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia, hogy rájöjjön, hogy mennyi mindent másképpen is lehet csinálni.

Hrivnyák Andrea

            Élmény és/vagy segítség?!

Azt gondolom, mindkettõ! Segítség abban az értelemben, hogy az óvodapedagógia mindennapos problémáiból kiszakadva más fókuszba élhettem meg a hétköznapi feszültségeimet.

Az agresszióval naponta találkozom magánemberként és óvónõként. Eddig inkább az elszenvedõje, mint kezelni tudó megélõje voltam. Ez a három napos tréning segítséget adott nekem abban, hogyan gondolkodjam errõl a jelenségrõl, és gondolataim megváltoztatásával hogyan tudjak változtatni eddigi döntõen passzív viselkedésmódomon.

Segítséget jelentett az is, hogy a közoktatás más területén dolgozó kollegák érzéseit megismerhettem. Már ebbõl is tanultam. Nagy segítséget jelentett az is, hogy értõ szakember segítségével gyakorolhattam az odafigyelést önmagamra és másokra. A kapcsolattartás és felvétel szituációs játékon keresztüli sorozatos megélése olyan képesség mozgósítását jelentette számomra, ami majd életem során jelentkezõ mindennapos konfliktusok megélésében  - biztosan tudom, hogy segítségemre lesz. Óvónõi énem számára élményt jelentett a sok játékos gyakorlat. A gyermeki ént segített felszínre hozni. Konfliktusok kezelésében ez is segítségemre lesz ezután.

Az agresszió, a konfliktusok az óvodai életnek is állandó részei. Mi óvónõk sokszor tehetetlenül állunk ezekkel a jelenségekkel szemben, hiszen nem tanultuk meg ezeket kezelni. Kevés segítséget kaptunk ehhez. A tréning nekem sok tekintetben kínált megoldást. Élek és élni is fogok ezekkel a lehetõségekkel. Köszönet érte!

Mi jelentette az élményt?

A csoportvezetõ személye, tudatossága, elkötelezettsége, tudása (témában való széles körû tájékozottsága), közösségalakító ereje, emberekkel való bánásmódja, agresszióhoz és bármilyen konfliktushoz való hozzáállása.

Kívánságom az lenne, hogy a tréning tartalma a mindennapok pedagógiájában megtalálható lenne abban az értelemben, hogy segíti a gyermek-óvónõ-szülõ, a gyerek-gyerek,  a vezetõ és a kontroll kapcsolataiban jelentkezõ konfliktusok megoldását.

Én, aki ezen a tréningen részt vettem, igyekszem használni és továbbadni szerzett ismereteimet és alkalmazni a kreatív konfliktuskezelõ bánásmódot.

Aki másokat akar építeni, annak magának is naponként növekednie kell.

Juhászné Csereszny Izabella

            Mit kaptam a tanfolyamtól?

Néhány héttel a tréning befejezése után, teljes objektivitással mondhatok pár szót arról a három napról, mely feledhetetlennek bizonyult. Olyan dolgokkal sikerült találkoznom, melyek mindennapos igényeim és mégis legtöbbször hiányolni vagyok kénytelen õket. Olyan emberekkel volt lehetõségem találkozni, akikbõl mindennapjaimban nagyon sokat szeretnék. Idegenek és ismerõsök, mind  olyan tulajdonságokkal rendelkeztek, mely mindenkiben megtalálható, pusztán a fáradságot kell venni, hogy felfedezzük õket. Öröm volt tagja lenni annak a közösségnek, melyet az egymás iránti tisztelet, a nyitottság, a segítõkészség jellemzett. Sok különbözõ ember, sok azonos jó tulajdonságát volt lehetõségem megtapasztalni. Jó volt másokat hallgatni és jó volt érezni, hogy õk is ugyanolyan figyelmesen, tiszteletet megadóan meghallgatnak.

A mindennapi életben - mint az várható is volt - még nem mûködik teljes "hatásfokkal" az Átalakító erõ, de úgy érzem, a kezdeti nehézségen már túl vagyok, és most már csak gyakorlás kérdése a maximális konfliktusmegoldás lehetõsége. Ezért is érzem úgy, hogy szükségem van további tréningeken részt venni, melyeken, ha lesz rá lehetõségem, részt is fogok venni.

Bízom benne, hogy valamilyen formában sikerül a suliba is "becsempészni" a tréninget, mert érzésem szerint tényleg szükség van rá.  A tréningrõl még annyit, hogy jól éreztem magam a három nap alatt úgy is, mint Kovács apuka, úgy is, mint Zseniális-, és úgy is, mint

Köllõ Zsolt

            Jó néha olyan emberek között lenni ...

Van valami "kafkai" abban, hogy korunkban valakik az erõszakmentes kommunikáció, az emberi kapcsolatok elvét vallják. Vagy pont ez a természetes ellenreakció mind az ellen, ami a világból ránk ömlik?... Igen, jó lenne tisztességes közösségeket mûködtetni, de jó  lenne már az is, ha legalább a létünket biztosíthatnánk, ha erõszakmentesek maradunk. A lelkünkbõl jövõ erõszakmentesség fontos, és fontos annak külsõ feltételeinek, technikáinak megteremtése, mûködtetése. Konszenzus abban, hogy konfliktusainkat az autonómiák és kontrollok kiépített rendszerében erõszak nélkül oldjuk fel. Így talán megszabadulunk a legfõbb rossztól, a félelemtõl, mely minden erõszak szülõje.

Jó néha olyan emberek között lenni, akiktõl nem kell félned.

Mészáros Csaba

            Lelkem térképe egy tréning során

Amikor lehetõség adódott, hogy egy tréningen vehessek részt, több gondolat fogalmazódott meg egyszerre bennem. E mozgalomról addig szinte semmi információm nem volt, így a pedagógusok többségére jellemzõ borzasztó kíváncsisággal, ugyanakkor bizalmatlansággal fordultam az ismeretlen felé. Az elsõ nap élménye sem igazán oldotta fel félelmeimet, hiszen jó pár kérdés merült fel bennem a  csoportvezetõ tájékoztatója,  a program ismertetése ellenére is. Hogyan fogok számomra ismeretlen emberekkel közvetlen kapcsolatot kialakítani úgy, hogy még közben nyílt és õszinte is legyek? Mennyiben tudom mások problémáit magamévá tenni, illetve érdeklõdéssel meghallgatni azokat? Tudok-e gátlás nélkül beszélni önmagamról és érzéseimrõl?

A csoport összetétele is érdekesen alakult, hiszen a többség a Juhász Gyula Tanárképzõ Fõiskola különbözõ szakos hallgatóiból, míg kevesebb része a pedagógus pályán több éve dolgozó idõsebb korosztályból tevõdött össze. Megnyugtatásul egyedül az szolgált, hogy a közös tevékenységekben, beszélgetésekben önként lehetett részt venni, és lehetõség nyílt a passzív szemlélõdésre is, amit érdekes módon szinte senki sem használt ki.

Az elsõ nap szorongásai, félelmei, hogy nem tudok esetleg megfelelni a feladatoknak, elvárásoknak, hogy nem találom föl magam egy adott helyzet, szituáció során, fokozatosan kezdtek megszûnni. Azon vettem észre magam, hogy úgy "teszek-veszek", úgy beszélgetek szinte bárkivel, mintha hosszú évek óta ismerném.

Az az õszinte, barátságos légkör, a hiteles és élményszerû beszámolók, amelyekben e pár nap alatt részt vehettem, feloldotta bennem a gátlásokat. Helyébe egy kellemes, érdeklõdõ kapcsolatteremtési készség alakult ki.

Megismerni önmagam és mások gondolatait, érzéseit, megfigyelni azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagálnak emberek bizonyos szituációkra, ellenkezõ véleményekre, biztosította számomra ez a tréning. Különösen (talán óvónõi mivoltomból adódóan) szereztek számomra vidám és felejthetetlen perceket a játékok sokasága (érdemes volna összegyûjtve kiadni).

Érdekes dolgokat hozott felszínre a különbözõ korosztály élettapasztalataiból, más és más személyiségjegyeibõl adódó megélt és átélt élmények sokasága, amely azt hiszem mindenki számára maradandó értékként beépült egyéniségébe, önfejlesztõ folyamatába. E személyiségfejlesztõ tréning rövid ideje alatt bizonyos viselkedési és magatartási formákat, konfliktus helyzetbõl adódó megoldási lehetõségeket, tapasztalatokat ismerhettem meg, amelyek igazán a késõbbi munkám során éreztették hatásukat.

Ellentmondó, vitás helyzetekben azóta próbálom alkalmazni: elõször meghallgatom mások problémáját, beleélve magam az õ helyzetükbe. Keresem a pozitív megoldási lehetõségeket, amely megfelel mindenki számára, megnyugvást eredményez. Hiszen vallom azt, hogy a mi szakmánkban zaklatott, ideges állapotban nem lehet eredményes pedagógiai munkát folytatni. Nehezen, de elfogadom (könnyebben) önmagamat és hibáimat, amelyekrõl már beszélni is merek. Szemléletmódomban nagyobb hangsúlyt kapott a tolerancia, bizalom, õszinteség, kommunikáció  (- egyre kevesebb idõt fordítunk rá!).

Aki odafigyel a környezetére (értõ és érzõ figyelemmel),  embertársaira, életreszóló élmények sorozatát élheti át, fedezheti fel. A tréning a legfontosabbakat fogalmazta meg számomra. A szeretetet, az egymás megbecsülését, tiszteletét, a másság elfogadását, amely különösen hangsúlyozott szerepet tölt be egy pedagógus életében.

Nagyné Balassa Edit

            Jól jött egy kis segítség

Miután a hivatásom nehezen teszi lehetõvé a bürokrácia útvesztõjén túl való nézést, így a reformok és az új módszerek elég nehezen kerülnek el hozzám. Nagyon örülök, hogy a tanulmányaim során sikerült egy ilyen újdonsággal a már meglévõ, de nem tudatos gondolataimat rendezni. Szerencsém volt, hogy belsõ indíttatásra olyan társat választottam, aki merõben más típus, mint én. Aki teljesen másképp látja a világot. Gondolom, nem véletlen találták ki azt a mondást, hogy az ellentétek vonzzák egymást, mert így mindkét fél elõre tud lépni és képes a másik hatására kipróbálni még számára ismeretlen dolgokat.

Úgy érzem, rám ezeken a foglalkozásokon a facilitátorok személyisége hatott igazán. A maguk különös, nyugodt, megfontolt, tapasztalt egyéniségükkel. A másik Zsuzsa, aki temperamentumos, lendületes.

Azt gondolom, hogy ezeket a hatásokat nem csak a foglalkozásokon, hanem azon túl is érvényesnek tekinthetem, sõt ezt az élet be is bizonyította. A megváltozott családi helyzetem óta elég sok konfliktusom van úgy önmagammal, mint a környezetemmel. Miután nem ért váratlanul a dolog, azt hittem nem fog kiborítani, de sajnos csalódtam. Tetézte lelkem káoszát, hogy a munkahelyemen is lépten- nyomon problémák vannak. Egyedül nem tudtam volna túltenni magam - bár törekszem rá - így jól jött egy kis segítség azoktól, akik másként látják a világot.

Jó érzés a többiekkel úgy együtt lenni, hogy pusztán munkakapcsolat apropójából sok újat, újdonságot és mást, az eddig megszokottaktól eltérõt tanulok meg.

Pósa Róbert

            Teszem a dolgom a gyerekekért

Visszagondolva ma is elevenen él bennem a foglalkozás minden perce. A várakozás, az eszmerendszer alapgondolata, elvei, a játékok, a fárasztó napi gyakorlat után a beszélgetések. S nem utolsó sorban a tréningvezetõ személye. Aki magabiztosan, tudása maximumát adva vitte csoportunkat a cél felé, s mi megtapasztaltuk, hogyan lehet erõszak nélkül megoldani problémákat. Mi e három napon rádöbbentünk, hogy egy intézményben dolgozunk és  mennyire nem ismerjük a más területen, pl. az óvodában dolgozó kollegáinkat. Megállapítottuk azt is, hogy mennyire megváltozik a véleményünk, esetleg elõítéletünk egymásról, ha több idõt és energiát szánunk a másik ember megismerésére.

A játékokat még ma is emlegetjük. Többen szembesültünk azzal is, hogy mennyire fontos a jókedv és a vidámság. Szívszorongató volt a felismerés, hogy többet kell játszanunk fiataljainkkal! Hogy élvezik a játékokat! Milyen komoly mondatbefejezések is születnek olykor-olykor.

Meg kell, hogy valljam, én ezen az alaptréningen fogadalmat tettem, amit megtartottam a mai napig, s remélem továbbra is sikerül megtartanom. Olyannyira, hogy kolleganõm, aki szintén részt vett a tréningen, meg is jegyezte januárban, hogy mennyire megváltoztam. Most visszaidézem a névválasztásos játékot. Melléknévként én az Ágaskodó nevet választottam. Ez jutott elõször eszembe. Illetve nehéz dolgom is volt, mert négy Ágnes volt a csoportban. Tény, hogy a gyerekekért, a jó ügyért hajlandó vagyok mindent megtenni. Sajnos az utóbbi években egyre kevesebb sikerrel hallattam már a hangom. Az oktatásban kialakult helyzet, a leépítések, a pénztelenség nem kedveznek már a megbeszéléseknek sem, pláne nem az ágaskodásnak. Nem hatásos már a beszéd.

Így én taktikát változtattam. Teszem a dolgom a gyerekekért. Újszerûen. Nevemet pedig az újabb találkozásunk alkalmával, Szegeden, 1997. február 28-n Ágaskodó Ágnesrõl Áldásos Ágnesra változtattam.

Tamásné Mészáros Ágnes

            Sziasztok!

Én úgy érzem, hogy ez a köszönés nem olyan szimpla, mint akkor lenne, ha futólag ismernénk egymást. Így ez az egyik megjegyezni valóm. Amikor találkozunk és köszöntjük egymást, az sohasem olyan "hideg", mint eddig volt. Ezt én más ismerõseimmel kapcsolatban is alkalmazom és érdekes módon beválik, szívesebben válaszolnak. A másik: a tizenkét pont még mindig ott függ a szemem elõtt, mivel föl van akasztva az asztalom elé. Sokat is jelent, mert így mindig kinézek egy-egy pontot és végiggondolom, hogy az aznapi cselekvéseim megfelelnek-e ennek. S ha igen, örülök, ha nem, akkor végiggondolom még egyszer, hogyan is kellett volna.

Örülök annak is, hogy akkor elvégeztem ezt a tanfolyamot, mert egy krízisem volt akkor és többek között ennek köszönhetõen sikerült visszatornáznom magamat korábbi szintemre.

Nagyon jól esik az is, amikor találkozom veletek, mert olyankor mindig eszembe jut, milyen jó is volt a szeminárium. Ebbõl pedig mindig tudok erõt meríteni. Tetszik az is, hogy mostanában jobban oda tudok figyelni másokra és még türelmesebben tudom õket végighallgatni, jobban megértem õket, és én magam is szívesebben el merek mondani bizonyos dolgokat, esetleg alternatívákat a felmerült problémára. Így az is jólesik, amikor ezek közül valamelyik beválik.

Tudom, hogy a legjobb ötletek, nem tervekre születnek, de jó lenne, ha ezek a tudomásunkra jutnának (ez csak egy csekély észrevétel). Mindenesetre kívánok mindenkinek legalább olyan jókedvet, mint amilyen nekem van, mert nagyon sok alternatív gondolat van, nem csak az erõszakkal és a konfliktusokkal szemben!

Tisztességes Tibor

            Azóta többen hívtak telefonon

Azóta többen hívtak telefonon, annyira a hatása alatt vannak a tréningnek. Mindenki nagyon örült, hogy részt vett. Akkor, amikor Te csomagoltál, illetve elmentél, elég sokáig ott maradtunk beszélgetni, sõt a csoport fele elment együtt ebédelni. Az egész csoportban nagy az igény, hogy együtt szervezzük meg a következõ tréninget. Erre meg is kértek ... Abban állapodtunk meg, hogy tartjuk a kapcsolatot ... Kérlek, ha van valami jó híred a következõ programról, értesíts és bekapcsolódunk újra.  Örülök, hogy megismertem az eszmét. Azóta is egyik legkellemesebb szakmai továbbképzésem volt.

Vajgerné Bõhm Erika

            Szemléletváltásom a tréning hatására

1995 novemberében a pedagógiai bánásmód megújulását szolgáló komplex személyiségfejlesztõ tréning megtartására került sor a fõiskolán. A tréningen fõleg fõiskolai hallgatók vettek részt, de voltak közöttünk óvodapedagógusok és tanárok is.

A foglalkozás során elõtérbe került az önbecsülés fejlesztése, például olyan módon, hogy keresztnevünket mindannyian csak pozitív jelzõvel használhattuk. Egymást elõítélet mentesen próbáltuk megismerni úgy, hogy arra kaptunk inspirációt: csak a jó tulajdonságokat fedezzük fel másokban és magunkban egyaránt.

Célunk elsõként a közösségépítés volt. Nagy örömmel vettem észre, hogy sikerült, sõt! Nem is volt olyan nehéz! Ennek talán az volt az oka, hogy mindannyiunk meglepõdésére igazán nyíltak és õszinték voltunk egymás felé.

Néhányan félve mentünk el az elsõ napon, hiszen az idegenekkel való kapcsolatteremtés többünknek nem kifejezetten az erõssége. Ha valaki elõtte azt mondta volna, hogy hamar felülemelkedek ezen a problémán, bizony nem hittem volna neki.

A program egésze során a hatékony kommunikáció fejlesztésére törekedtünk. A kreatív konfliktuskezelés lehetõségeit nem puszta elmélettel, hanem érdekes, szórakoztató és tanulságos játékokba, jelenetekbe, tapasztalatcserébe, beszélgetésekbe sûrítve sajátítottuk el. Így lett változatos, színes és vidám ez a pár nap, s így sajátítottam el a "saját bõrömön" olyan ismereteket, amelyek a jövõben a segítségemre lesznek, bármivel is foglalkozzam.

Mindezek mellett komoly írásos segédanyagokat is kaptunk, amit feldolgoztunk. Ilyen módon elmélyedtünk végig a nyolc programszakasz ideje alatt, ami nem volt könnyû. De azt hiszem, hogy minden perc megérte.

Mit is kívánhatnék a közös élmény után a többieknek és magamnak? Talán annyit, hogy az életben minél több ideig tudjunk Óriásak, Mágikusak, Példásak, Illedelmesek, Páratlanok, Angyaliak, Érdekesek, Jóságosak, Igazak, Intelligensek, Aranyosak, Katartikusak maradni... Noha ez a pár nap ajándék volt nekem, remélem, hogy a kapott "fonalgombolyagból" sok "kötõdést" tudok majd gyártani.

Köszönöm ezt a csodálatos tapasztalatot a programot precízen megszervezõ tanárnõnek, a Soros Alapítványnak, amely támogatta kurzusunkat, s nem utolsó sorban 17 társamnak köszönöm azt, hogy megismerhettem önmagam, az õ ismeretük tükrében. Mert csak a helyes önismeret, figyelem és önbizalom segíthet nem megtanulni, hanem megélni, gyakorolni két ember vagy akár egy ország demokráciáját.

Vancsik Zsuzsanna

            Csodálatosan éreztem magam

A foglakozáson számomra a legnagyobb élményt és a legnagyobb nehézséget a beszéd jelentette. Nekem ez a fajta megnyilvánulási forma mindig problémát jelentett. Nem vagyok az a kitárulkozós típus. De most saját magamon tapasztaltam, hogy milyen kellemes is tud lenni ez a fajta megnyilvánulás. Őszintén beszélhettem, mintha "gyóntatópaphoz" fordultam volna. Kérdésenként változott a "gyóntató". Gátlások nélkül beszélhettünk, így megismerve társainkat, bánataikat, örömeiket, életüket.

Hogy a mai helyzet hozta-e magával, vagy mindig is így volt, nem tudom, de az emberek többségénél jelentkezik egyfajta bizalmatlanság a másik embertársa felé. Tartjuk a három lépés távolságot. Félünk önmagunkat adni, kitárulkozni, intimitásként kezeljük ezt a témát. Mindig viselkedünk, a jó oldalunkat mutatjuk. Ezt a viselkedést egyfajta védekezési póznak érzem. Az emberek legfeljebb orvosuknak, szerelmüknek tárják fel belső érző világukat.

Nehézséget tehát a kezdés okozott. Ez a fajta "játék" az újdonság erejével hatott rám. De a második, harmadik "gyóntatónál" megnyugodtam, önmagamat adtam, és egyfajta megelégedettséget éreztem. Felszabadultam a gátlásaimtól.

Egyszer, pár évvel ezelőtt voltam egy csoportgyakorlaton. Nagyon rossz tapasztalatokkal jöttem el onnan.  Igaz, hogy játékosan próbálták oldani a feszültséget, mégis borzasztóan erőltetett volt és keserű szájízt hagyott maga után. Így rettegéssel néztem ennek a foglalkozásnak elébe. De meg kell vallanom, kellemesen csalódtam. A kezdeti nehézséget leküzdve, csodálatosan éreztem magam.

Elnyomta az első rossz tapasztalatot ez az élmény és én csak azt sajnálom, hogy nem hamarabb került rá sor és hogy nem tartott tovább. 

Balázsné Juhász Andrea

            Megtanulom és megpróbálom hatékonyan alkalmazni ...

1996 szeptember, megváltozott az életem, diák lettem újra.

A múlt homályából felderengett egy-két emlék: tanárok, vizsgák, küzdelem, a siker felett érzett öröm, a kudarcok tanulságai.

Vajon milyen lesz újra kezdeni? Meg tudok-e birkózni az új kihívásokkal? Képes leszek-e rá, hogy megfeleljek az elvárásoknak? Ilyen és hasonló gondolatok között vívódva a "csoporttársakkal" megkaptam a tantervi struktúrát, a vizsgák rendjét, az alapvető irodalom - ijesztő mennyiségű - bibliográfiáját, a terjedelmes tételsorral. Itt a vég! - gondoltam.

A tantárgyak között bizalmatlanul olvastam: csoportdinamika. Bevallom, csak sejtéseim  voltak arról, mit is jelenthet. Számomra idegen és ismeretlen 22 társamat méregettem - kölcsönös volt - honnan jöttek, miért jöttek, kik is Ők  valójában? Néhányan a fiatalabb generációhoz tartoznak. Mások velem együtt, már jól benne vannak a korban. Család, munkahely, a feladatok sokasága és a megélhetés mindennapos konfliktusaival a hátuk mögött.

A véletlen hozta össze a csoportunkat, különböző, távoli helyekről jöttünk. Egy-egy fárasztó hét után pénteken és szombaton silány próbálkozásba fogtunk, hogy megismerjük egymást, kapcsolatot kerestünk azokkal, akik szimpatikusak számunkra. Nem volt túl sikeres ez a próbálkozás, a felszínes érdeklődés, a jelentéktelen, udvarias szóváltások csak arra voltak jók, hogy az előadások befejezése után mindenki felszabadultan, megkönnyebbülve sietős gyorsasággal visszainduljon a saját  már megszokott, szűkebb-tágabb közösségébe.

A véletlenszerű csoportunk közösség lesz-e? Milyen hangulatban telik el az előttünk álló három év? Ezek a kérdések és a hozzájuk kapcsolódó gondolatok számomra fontossággal bírtak. Mindannyian bizalmatlanok voltunk!

Ekkor valami nagyszerű dolog történt velünk. Látszólag semmi különös, - ugyanolyan hétvége, mint a többi, csak most csoportdinamikai foglalkozás, - de mégis egészen más. Szinte megfoghatatlan, elmondhatatlan, hogy milyen folyamatokat indított el bennünk - a csoportban - az a foglalkozás, amelynek örülök, hogy részese lehettem.

            A foglalkozás hatása

A hangulat, mint a jég, ha rásüt a nap, lassan engedni kezdett. Fellazultak a "gátak", amelyek visszatartották bennünk a közlési vágyat. Egyre inkább úgy éreztük, hogy mindent el kell mondanunk egymásnak a megadott témakörben. A tudatosan kialakított szituációk eredményeként erős késztetést éreztünk arra, hogy már a nagycsoport előtt is bátran, felszabadultan megnyilatkozzunk, személyes dolgainkba is beavassuk egymást. Mindez finoman, tapintatosan történt meghagyva azt a lehetőséget, hogy ne kényszerként éljük meg, úgy éreztük, közel kerültünk egymáshoz.

A személyes kapcsolatok kialakításához óriási "lökést" adott ez a foglalkozás. Egyes csoporttársaimnak, olyan számomra vonzó tulajdonságait fedeztem fel, amit korábban felületes, külső szemlélőként észre sem vettem. Szellemileg, fizikailag frissen, új élményekkel feltöltődve, a foglalkozás befejezése után tovább folytattuk a beszélgetést. Már nem volt olyan fontos elrohanni a vasútállomásra, a buszpályaudvarra, hiszen később is indulnak a járatok.

Hát így is lehet? Így kell ezt csinálni. Akkor miért nem így csináljuk? - vetődnek fel bennem a gondolatok. Bátortalanul fogalmazódik meg bennem még egy kérdés. (Lehet, hogy ez a kulcskérdés?) Talán nem is tudjuk, hogyan kell csinálni?

Egy dolgot biztosan tudok, én megtanulom és próbálom hatékonyan alkalmazni.

Bődi Gergelyné

            Megértőbb szemmel

Megmondom őszintén semmi kedvem nem volt aznap délelőtt ülni és hallgatni. Fáradt voltam és azon töprengtem, hogyan tudnék túllépni a meglévő problémák nehézségein. Nem tudtam, hogy mi fog történni, csak azt tudtam, hogy jelenleg semmire sem vagyok fogékony. Tévedtem.

Az első érdekes dolog az volt, hogy nem normál keretek között folyt a foglalkozás. Nem kellettek a padok és a toll, csak az volt a fontos, hogy mindenki arcát láthassam. Ekkor már tudtam, hogy beszélgetni fogunk, de még mindig nem gondoltam, hogy bármit is mondani tudnék a felvetett témákkal kapcsolatban.

Csoportfoglalkozás? Mi az? Gondoltam magamban. És ekkor elkezdődött. Hihetetlen, hogy milyen hatással volt rám. Soha nem volt még részem ilyen jellegű foglalkozásban. Nem volt még alkalmam megnyílni számomra ismerős, mégis idegen emberek előtt. Tulajdonképpen mindannyian idegenek voltak egymás számára addig a napig. Ma sem mondhatom őket barátaimnak, de "idegen - ismerősöknél" már sokkal többet jelentenek nekem a csoporttársaim.

Érdekes volt, hogy az ott-lévő embereknek tökéletesen megelőlegeztem a bizalmat (ami általában nem jellemző rám) és nem hiszem, hogy bárki is visszaélt volna ezzel. A kérdések rendkívül izgalmasak és mélyrehatóak voltak. Gyakran azon vettem észre magam, hogy ezek a válaszok soha nem hangzottak el még magamban sem és igazából önismeret szempontjából is kitűnő volt ez a délelőtt.

Eléggé túlhajszolt életet élek, kevés az időm és ha van is, általában haszontalan dolgokra pazarlom. Azóta azonban másképp van. Gyakran próbálom alkalmazni, legfőképpen a párkapcsolatomban az ott tanultakat. El kell mondanom, hatásosan. Főleg a meghallgatás művészetét. Biztosan állíthatom, ez hatásos. Nem vágok a másik szavába, megvárom, hogy kibeszélje a bánatát és csak ezután látom el tanácsokkal illetve megerősítéssel. Nekem bejött. Persze tudom és érzem, hogy rengeteg ilyen foglalkozásra lenne szükség még ahhoz, hogy biztosan tudjam alkalmazni a gyakorlati fogásokat. De azt hiszem, hogy ez az egyetlen délelőtt is mindenki számára nagyon hasznos volt.

Azóta kicsit más szemmel nézem a világot és főleg az engem körülvevő embereket. "Megértőbb szemmel!" Könnyebb így.

Csatári Adrienn

            Elindított bennem valamilyen másfajta hozzáállást

Mióta főiskolára járok, minden könyvet, melyet tanáraink ajánlanak, egyfajta pártfogói szemmel olvasok, mi az, amit a munkám során hasznosítani tudok az olvasott műből. Mi az, ami segít a problémamegoldásban, amelyek segítségével minőségileg, szakmailag színvonalasabb, hatékonyabb munkát tudok végezni. Ma, amikor mindenhol csak a problémák tömkelegével találkozunk, mi akik a segítő szakmában dolgozunk, sokszor rajtunk kívülálló okok miatt képtelenek vagyunk eredményt elérni, vagy ha elérünk, az nagyon csekély. De azt hiszem, az a kis fénysugár ad lendületet, töretlen munkakedvet, melyre sokszor igen nagy szükség van a továbbhaladáshoz.

Ezért is kezdtem el élénk érdeklődéssel a Szemléletváltás című könyvet olvasni. Fontosnak tartom ezt a könyvet. Ma, amikor mindenhol csak erőszakkal, durvasággal találkozunk, képtelenek vagyunk kivédeni. Ebben a rohanó világban, ahol alig jut idő a gyerekekre és egymásra a családban. Sokszor már csak akkor figyelünk oda a másikra, amikor már megtörtént a baj. Nincs türelmünk egymáshoz. Nincs türelmünk végighallgatni a másikat. Pedig sokszor egy szó, egy bíztató tekintet elég lenne a másiknak ahhoz, hogy kicsit könnyebben viselje el a nehézségeket. Nem igaz, hogy így érezzük jól magunkat. Ha ilyen légkörben nőnek fel a gyerekeink, mi lesz velünk? Mi lesz unokáinkkal? Mit hagyunk rájuk? Durvaságot, erőszakot? Hova jut így az emberiség? Számtalanszor elmegyünk az erőszak mellett. Inkább gyorsan tovább állunk és nem avatkozunk be. Hisz jelen társadalmunkban annyi személyes problémája van mindenkinek, családban, munkahelyen. Miért szerezzen bajt az ember magának készakarva? - így gondolkoznak sokan. De meddig mehet ez a struccpolitika? Ha bedugom a fejem a homokba, akkor a jelszó: nem látok, nem hallok. Csakhogy ettől körülöttem nem áll meg a világ.

Mint hivatásos pártfogó a bírói elitéltjeim mindannyian valamilyen erőszakos cselekedetet követtek el. De miért? Mi áll a háttérben? Rengeteg probléma. Ha szűkíteni akarom a kört a család nem megfelelő működésére, hogyan is tudná az egyén feladatait jól ellátni, főleg, ha nincs előtte minta a helyes viselkedésre? Megtorolják a sérelmeket, kinek milyen megtorlásra van lehetősége. Szomorú ez az eszmefuttatás, de valahogyan így történnek a dolgok. Ebben nő fel a gyerek, aki felnőtt lesz és majd az ő gyereke is így fog viselkedni.

Olvasva a könyvet, elgondolkodtam azon, mint pártfogó nap mint nap különféle emberekkel kerülök kapcsolatba. Segíteni kell a fiatalt a helyes útra való visszatalálásra. A személyiségükben el kell, hogy érjem a pozitív változást, melynek megléte, megszilárdulása az elkövetkezendő időkben kizárja azt az eshetőséget, hogy újabb bűncselekményt kövessenek el. El kell, hogy érjek pozitív változást, szép szóval, pedagógiai módszerekkel.

Úgy érzem, már a könyv elolvasása is elindított bennem valamilyen másfajta hozzáállást, kicsit az eddigiektől eltérő szemléletet. Bátran ajánlom a könyvet és az AVP tréninget mindenkinek, aki a segítő szakmában dolgozik. Ajánlom mindenkinek, aki problémákkal küszködik, nem tudja konfliktusait megoldani, mert a könyv elolvasása ráébreszti arra, hogy igenis van megoldás erőszakmentesen.

Ézsiás Sándorné

            Megérintett a foglalkozás

A foglalkozás elsõsorban élményt jelentett abban, hogy változást hozott a csoport életében. Hallgatóként ötödszörre találkoztunk, de csak e foglalkozás után kezdtünk kötetlenebbül, felszabadultabban beszélgetni egymással. A foglalkozás játékos légkörében, önfeledten, szabadabban nyilvánulhattunk meg  önmagunkról. Olyan rejtett érzéseinkrõl beszélhettünk, amelyeket még magunk elõl is elhallgattunk. Õszintén, személyes módon fordultunk egymás felé, meghallgattuk egymást, odafigyeltünk a másik szavaira. Sikerült gyorsan kapcsolatot teremtenünk és olyan dolgokat megfogalmaznunk, amelyek inkább érzelmiek, mint tudatosak. Saját viselkedésünk, szerepeink kerültek reflektorfénybe és a csoport tükrözõ hatásában visszatükrözésre.

Én örültem annak is, hogy oldódtak gátlásaim, amelyek koromból adódnak. (Nehéz 48 évesen ismét beülni az iskolapadba !) Amikor utolsó játékként egymást kellett megajándékozni jelképesen, én egy fiatal férfi kollegától nagyon szép ajándékot kaptam. József Attila kedvenc költõm versét, a Vadalmafát.

Ez jelképezi azt, amilyen pedagógusként szeretnék élni: a gyerekeknek elérhetõ, biztos pont, megértõ támasz. Jó lenne, ha fõiskolai pedagógiai tanulmányaim során többször nyílna mód hasonló foglalkozásra, önismereti tréningre, új viselkedési formák tanulására csoportokban. A tanultakat kollégiumi nevelõi munkám során bizonyosan tudnám eredményesen használni.

Hangya Lajosné

            Mintha valami közös titkunk lenne

A foglalkozás hagyományosan indult, pontosan úgy, ahogy a többi. Vagy mégsem? Néhány mondat után rájöttünk, itt valami egészen más fog történni. Amikor a csoportvezetõ arra kért bennünket, hogy a székeket rakjuk körbe, ez újabb kérdéseket vetett fel. "Itt vajon mi lesz? Mi az, amit elvárnak tõlem? Milyen feladatnak kell megfelelnem? Vajon mit kell bemutatnom ennyi számomra majdnem ismeretlen, vagy mondjuk inkább úgy, hogy csak arcról ismerõs ember elõtt?"

A székek és asztalok rakodása, valamint saját gondolataim annyira lefoglaltak, hogy szinte észre sem vettem, mire nagy kiabálásra lettem figyelmes. Csak késõbb tudtam meg, hogy egy ember jött fel az alattunk lévõ terembõl, s hatalmas hangján, szinte modortalanul, félreérthetetlenül közölte, hogy mindenki szégyellje magát, zavarjuk a tanácskozást, ami az alattunk lévõ teremben zajlik, s azonnal hagyjuk abba.

Most, hogy már több pedagógiai könyvet elolvastam, már értem, hogy a csoportvezetõnek itt volt a "magas labda", s nekem az elsõ minta, hogyan kell kezelni, megoldani a konfliktusokat. Akkor még nem értettem igazán, csak azt éreztem, hogy a kiabáló, szidó, korholó, felháborodott embert - aki mind súlyra, mind magasságra legalább kétszer akkora volt - a tanárnõ könnyedén, halkan, határozottan, néhány szóval úgy tudta kezelni, hogy az lecsillapodva távozott. Pedig õ nagyon keveset beszélt, mégis sokat mondott. A konfliktust nem elkerülni akarta, hanem megoldani azt.

Már értem, hogy egy konfliktusba nem az gyõz, akinek nagyobb a szája, akié a hatalom, hanem az, aki azokat konstruktívan tudja megoldani. A csoportvezetõ nem vágott vissza, nem hibáztatta a kiabálót, nem volt sértõdött, dühös, ellenséges vagy erõszakos. Egyszerûen és határozottan viselkedett. Nem utasította rendre, ehelyett világosan közölte, hogy "Én még szándékosan nem okoztam bosszúságot senkinek". Ez igazán nem járt negatív hatással. Lehetõvé tette a partner számára, hogy megértõ legyen, ne pedig sértõdött, haragos. Elõsegítette tehát a változás iránti hajlandóságot, nem mondott negatív értékelést és nem rontotta, sokkal inkább javította kettõjük kapcsolatát. Mi csak ámultunk és bámultunk, s egyik meglepetésbõl a másikba estünk.

A körberakott székek olyan élményt adtak, amilyet az eddig eltelt fõiskolai évek alatt még nem éltem át. Egyszerre láthattam valamennyi csoporttársam arcát, olyanokét is, akikét még soha. Az arcok mindegyiken a kíváncsiság, ugyanakkor az újtól való félelem látszott. A csoportvezetõ is közénk ült, s mindenki szabadon beszélhetett. A kezdeti szorongás, meglepõdés kezdett feloldódni. Mindenki bármirõl beszélhetett, elmondhatta, hogy van, mit gondol most, mit érez. Úgy gondolom, nem csak számomra, hanem mások számára is szokatlan volt, hogy a mai rohanó világban egy úgyszólván idegen megkérdezte, hogy vagyok, mit élek át, mit érzek. Nagyon jól esett.

Aztán jött a következõ meglepetés: egy másik csoportból való diák kopogott, s belépett a terembe. Arra kérte a tanárnõt, hogy írja alá az indexét. Nagyon tetszett az erre való reagálás, mégpedig az, hogy õ most csak erre a csoportra figyel, s a teljes figyelmét nekik szenteli, s nem írta alá az indexet. Micsoda élmény, van valaki, aki nem csak kíváncsi arra, hogy vagyunk, nem csak odafigyel ránk, hanem igenis csak ránk figyel, semmi, senki másra. Ez aztán mindenki számára inspirációt adott ahhoz, hogy mi is jobban figyeljünk egymásra.

Számomra újabb meglepetést jelentett a két körben való beszélgetés, hogy mindenki elmondhatta azt, ami a lelke mélyén a témával kapcsolatban elõször felötlött benne. Lehet - és én magam is azt tettem -, hogy olyan dolgot mondott el a vele szembenülõ, egy szót se szóló, mégis csak ráfigyelõ, s idõnként megerõsítõen bólintó partnernek, amit még életében soha senki másnak. Óriási dolog volt, hogy végre valakinek elmondhattam. Most már utólag nem vagyok benne biztos, hogy ezt akartam tenni, de valahogy felszabadultam, s úgy gondoltam, hogy a velem szemben ülõben megbízhatok, s elmondhatom legbelsõ gondolataimat is.

Hogy nem válaszolt, az nem számított, hisz nem vártam semmiféle választ. Bár amikor én voltam a "kezdõ", akkor a partner idõnként némi reagálást adott szóban is ( ... hasonlóan hozzád, vagy ahogy te is mesélted ...) Úgy érzem, nagyon nagy lelki lökést, megértést adott az, hogy meghallgattak, s hogy ezt másoknak én is tudtam nyújtani. Egy kicsit megismertük egymást, még néhány titkos lelki gondunkat is megosztottuk egymással.

A koronát a legutolsó, számomra legtöbbet jelentõ gyakorlat tette fel a foglalkozásról megmaradó élményeimre. Páros gyakorlat, melyben az egyik fél elmondhatja a számára szinte legnagyobb problémát, gondot, illetve esetleges kétségeit. Majd a másik fél megerõsíti õt hitében, erõt ad a folytatáshoz, más szempontból közelíti meg a problémát, s biztosítja õt arról, hogy nem szabad feladni, mert türelem és a kitartás meghozza gyümölcsét.

Sok haszna volt számomra e foglalkozásnak úgy mint ember, mint hallgató és mint tanárjelölt is. Mintát adott arra, hogyan kell hirtelen jött problémát, konfliktushelyzetet feloldani, hogyan lehet az ország igen sok pontjáról érkezõ különbözõ nemû, életkorú, felfogású, hozzáállású felnõtteknek lehetõséget biztosítani egymás, s mindamellett még önmaguk megismerésére is. Mintát adott, hogyan lehet lelkileg felszabadulni, megnyílni mások elõtt, s igenis bátorítást, megértést, bíztatást, õszinteséget kell tanúsítanunk, adnunk másoknak, bíznunk kell önmagunkban és másokban is. Hisz csak ilyen módon kaphatunk mi is õszinteséget, megértést, megbecsülést, igazi megerõsítést hitünkben.

Az ilyen módon  megtervezett tanításban a pedagógus kiadja kezébõl a tanulók irányítását, a tanulást. Õ "csak" a segítõ, a kezdeményezõ, a tanulók tevékenységének irányítója lesz. A tanulók - ebben az esetben mi voltunk - ily módon igen aktívan vesznek részt a tanulásban. A konkrét, pontos feladatok meghatározásával nem lankad a figyelem, érdeklõdéssel, kíváncsisággal figyelhetünk másokra. Íly módon felértékelõdhetnek, felértékelõdnek azok a mozzanatok, melyek megerõsítést, bíztatást, együttérzést adhatnak számunkra. Az odafigyelõ hallgatás, az empátia és kiváltképp az érzelmi üzeneteket rejtõ aktív hallgatás.

Tisztán látszik a foglalkozás haszna, a közösség belsõ értékrendjének, az összetartozás élményének megerõsítésében is. Mintha az átélt élmények hatására azóta közelebb kerültünk volna egymáshoz, mintha valami közös titkunk lenne.

Hriagyel Jánosné

            Mindenkiből megismertem egy kicsit

Az igazat megvallva voltam már hasonló foglalkozáson, de egyik után sem éreztem ilyen jól magam. Már a kezdet kezdetén nagyfokú nyugodtság szállta meg a lelkemet. Talán segítség volt, hogy a csoport tagjai ismerõsek voltak. Magamról tudva, igen zárkózott egyén vagyok. Az ismerõs arcok magabiztosságot adtak. Így mindenre könnyebben tudtam figyelni.

Kevésbé gondoltam, hogy egy irányított beszélgetés folyamán mennyi érzés, kép tör elõ belõlem. A beszélgetésre szánt idõ néha még rövidnek is bizonyult. Saját magamat nézve, igazán feloldódni azt hiszem, akkor tudtam volna, ha minden kérdésre a választ ugyanannak a személynek mondom el. Ha a másik oldalról nézem a dolgot, akkor viszont mindenkibõl megismertem egy kicsit.

Mivel csoporttársaim és én is a pedagógusi pályán fogunk dolgozni, vagy már van, aki dolgozik is, nagyon fontos a csoportvezetõ attitûdjéhez hasonló magatartás elsajátítása. A tanári munkában alapvetõ a feltétel nélküli elfogadás. A gyerekek felé nyitott, érdeklõdõ, empatikus és hiteles viszonyulás.

Kardos Erika

            Ismét erőt merítettem

Az elsõ instrukció elhangzása után, hogy a székeket próbáljuk meg szabályos körben elrendezni, megtudtam, hogy a hangomat is hallatnom kell. Emiatt annyira pánikba estem, hogy már-már azt fontolgattam, hogy én inkább elmegyek. Azonban sikerült legyõznöm önmagamat, hogy ne legyek ennyire gyáva. No és persze a kíváncsiságom is hajtott, mivel nem volt még részem hasonló élményben. Ugyan az agykontroll szelleme megérintett - igaz távolról, mert bevallom, szkeptikus vagyok e témában. Ezen el lehet morfondírozni, hogy vajon miért, de lehet, hogy annyira egyszerû a válasz, hogy csak azért, mert nem volt még olyan élményem, amely minden kételkedésemet elsöpörte volna.

Miért is estem pánikba és váltam kissé nehézkessé? Ez gyermeki éveimben keresendõ. Általános iskolás koromban tiltakozásom ellenére is beválasztottak az iskolai kórusba, mondván, hogy meglegyen a létszám. Így néhány próbán aktívan részt kellett vennem énekhangommal, de azt is csak addig, amíg a tanító néni meg nem hallott valami gyanús brummogást a háttérbõl. Csendben körbejárta az éneklõ gyerekeket, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy az általa brummogónak nevezett hang honnan ered. (Ez volt az én hangom.) Akkor arra kért, hogy inkább csak tátogjak és passzívan vegyek részt a kórusban. Ez tíz éves fejjel rettentõ kellemetlen volt számomra a többiek elõtt. De járnom kellet még heteken keresztül. Amíg szüleimnek el nem panaszoltam a bánatom, akik tanácsára úgy döntöttem, hogy nem veszek részt egy éneklõ gyerekkórusba "tátogó" tagként. Szóval, ezen rossz beidegzõdés miatt nem szeretek sok ember elõtt megszólalni és hallani mély és rekedt hangom.

Ehhez hozzáadódik még az is, hogy a csoporttársaimat sem ismerem még eléggé, nem is nyílik alkalmunk egymás megismerésére és olyan helyzet is ritkán vagy egyáltalán nem adódik, hogy a többiek elõtt egymagam beszéljek. Emiatt lámpalázas is leszek, a hangom még rekedtebbé és fátyolosabbá válik, ami számomra igen zavaró tényezõ. Talán már kezd világossá válni, hogy miért lettem kissé kelletlen a székek elrendezése közben. Akár már az analitikus diagnózis is felállítható. Rögtön társat is találtam magamnak, akivel egyezségre jutottunk, hogy mennyire nem szeretünk mások elõtt felszólalni. Megjegyzendõ, hogy tanárnak készülünk, amely tudvalevõ, hogy a beszédre épülõ foglalkozás.

Hosszúra sikerült bevezetésem után valóban rátérnék a foglalkozáson átélt élmények elemzésére. Már a csoportvezetõ személyisége is magával ragadó volt. A tegezõ viszony megléte is sugalmazta azt a személyes jelleget, amely az elkövetkezendõ három és fél órát jellemezte. Azonban bennem a feszültség még csak fokozódott, amikor elsõként nekem kellett pár szóval bemutatkoznom. Ezáltal valóban koncentráltam arra, nehogy valami hibát ejtsek. De hát az ember élete során több százszor gyakorolja ezt, már készségként megvan benne, de a speciális helyzet mégis kisebb gondot okozott számomra. Miután végighallgattam társaim bemutatkozását, még mindig arra gondoltam, hogy nekem egyedül kell kiállnom ennyi ember elõtt. Azonban félreértés ne essék, társasági ember vagyok, ápolom is a baráti kapcsolataimat, szeretek beszélgetni, emberekkel találkozni.

Oldódni kezdtem annak hallatán, hogy újabb tereprendezésre kerül sor, és nekem csak az éppen a velem szemben ülõ társammal kell beszélgetnem. Nagyon érdekesnek találtam a közösségépítés kezdeti lépését, miszerint egy-egy perc állt rendelkezésünkre a megkezdett mondatok befejezésére. Meghatározott rendje volt a külsõ illetve belsõ részeken ülõk haladási irányának. Így történhetett meg az, hogy olyannal is kapcsolatba kerültem - szégyenemre -, akinek még a nevét sem tudtam. Ez a helyzet számomra azért is volt olyan kínos, mert én aszerint élek, hogy nem osztom meg akárkivel érzéseimet. Ha még meg akarnám tenni is, úgy érzem, ebben az elszemélytelenedett, rideg világban igen nevetségessé és támadhatóvá válna a személyem, amely amúgy is érzékeny és sérülékeny.

Nagy élmény volt számomra, hogy az éppen adott partner tisztelettel hallgatott végig. (Igaz, ez volt a küldetése.) Érdekes volt ennyi arc, de mindenkinél ugyanaz az empátiát sugárzó tekintet. A percek elteltével észrevettem magamon,  hogy egyre inkább elszáll a feszültségem, ha még nem is teljesen, de felszabadultam. Fontos megemlítenem azt is, hogy amikor én beszéltem és engem hallgattak, illetve fordított helyzetben, teljesen megszûnt a körülöttem levõk sokasága, beszédük kellemes zsongássá alakult át. Véleményem szerint ez annak köszönhetõ, hogy a kezdeti ellenállásom ellenére is  azonosulni tudtam a feladat megoldásával, beleéltem magam, és így megszûnt körülöttem minden. Jó volt látni, hogy mennyire fel tudnak oldódni egyesek, még ki is pirultak a beszéd hevében. Ez a felszabadult viselkedés akarva-akaratlanul is rámragadt. Volt olyan helyzet is, amikor a múlt vizeire eveztünk, volt akikbõl ez könnyeket csalt elõ. Igaz, a legkellemetlenebb élmény elmesélésekor én is elérzékenyültem. A második óra eltelte után már teljes nyitottságot éreztem. Ez a bensõséges hangulat kialakulásának és a gátak felszabadulásának köszönhetõ.

Nagyon örülök, hogy ennek az élménynek részese lehettem és valóban gazdagabbnak éreztem magamat. Miután újból meg kellett szólalnom társaim elõtt, minden idegesség elillant belõlem és gördülékenyen meg tudtam fogalmazni mindazt, amit ezen a foglalkozáson átéltem. Fantasztikus érzés volt, hogy tudtam, ki vagyok, hova helyezzem magamat és ezáltal az önértékelésem is a helyére került. Annyira jó volt a hangulat, hogy mindenkit közelebbinek, jó ismerõsnek éreztem magam körül. Szinte észrevétlenül elrepült ez a pár óra. Mindenkin azt láttam, illetve elbeszéléseikbõl hallottam, hogy fáj itthagyni ezt a jó hangulatú közösséget. Barátoknak éreztük egymást.

Nagyon hasznosnak találtam ezt a foglalkozást. Akkor, azon a szombati napon ismét erõt merítettem és láttam, hogy a világ nem is olyan rossz. A történet befejezéséhez hozzátartozik, hogy aznap este vacsora közben azon kaptam magam, hogy barátomat már legalább 20 perce arra buzdítom, sorolja fel értékeit és próbálja meg a világot pozitívabban szemlélni. Ha ez nem is sikerült számára olyan jól, mint nekünk a csoportfoglalkozáson, mindenesetre igen jó hangulatban töltöttük el az est hátralévõ részét.

Kliegl Nóra

            Miért volt ez más?

1994. áprilisában tavaszi nevelési értekezletünkre érkezett a tantestület.

Arra számítottunk, hogy a szokásos mederben folynak majd a dolgok: az elõadó elõad, a hallgatóság ül és udvariasan kérdez.

Természetesen nem ez történt. Ez a program valami más. Hogy mennyiben, csak sejtjük egyenlõre, de páran közülünk szívesen részt vennének a tréningen, mert azon a délelõttön a csoportos foglalkozáson, a szituációs gyakorlatokon más ajtók is megnyíltak bennünk, mint amiket addig nyitogattunk.

Többen rájöttünk, hogy van még személyiségünknek számunkra is elfedett oldala, amit érdemes volna megismerni, így odafordulni a többi emberhez, s valahogy másképpen élni a mindennapokat, másképpen dolgozni együtt a tanítványainkkal.

Kellemes, felszabadító, érdekes élmény volt ez a délelõtt.

Makányné Óvári Éva

            A foglakozás után egy kicsit elgondolkodtam ...

Az ember sokfelé jár a világban, sokmindent néz, de nagyon keveset lát. Egyre jobban azt veszem észre, hogy nem figyelünk egymásra, úgy megyünk el a másik személy mellett, vagy esetleg át is gázolunk rajta, hogy nem figyelünk rá. Ennek sok oka van. De mindenekelõtt az elsõ: az egymás iránti tolerancia és saját értékeink elvesztése.

Érzés ... Ez a fogalom ott van minden ember tulajdonában. Sokmindent érezhet az ember, mégis nehéz szavakba formálni azokat. Bennem is megfogalmazódott valamilyen érzés a foglalkozás végén.

Ezek a játékok megtanítják az embert odafigyelni mások gondolataira és az emberi kapcsolatokat fejlesztik. Tudjuk azt, hogy nem vagyunk egyedül, számíthatunk a másikra. Elgondolkoztam azon, hogy nekem a legfontosabb az volt, hogy nem kell egyedül lennem. Csoporttársaimmal jó viszonyom lett és végül, de nem utolsó sorban át is tudtam adni ezt másoknak is. Csoporttársaimmal valamennyien jól éreztük magunkat és a vizsgákon már nem ül senki egyedül, magába zárkózva, hallgatagon. A jót könnyû megszokni, elismerni, hogy bennünk mi a jó. Ehhez már kell egy másik ember, aki ha el tudja dönteni, akkor biztosan állíthatom, hogy van egy barátom, aki velem van és nem vagyok egyedül.

A foglalkozás után egy kicsit elgondolkodtam, talán hasznát vehetném annak, amit itt tapasztaltam. Elhatároztam, hogy hasznosítani fogom a saját pozitív tapasztalataimat annak érdekében, hogy a tanulócsoportomban jobbá tegyem a légkört és egy kicsit összeboronáljam a gyerekeket.

Elõször nagyon idegenkedve fogadták az ötletem. Huszonkét gyerekbõl csak öt-hat akart belemenni a játékba, a többi nem tartotta fontosnak a részvételt. Mivel nem akartam erõltetni, csak ezzel a pár gyerekkel kezdtem neki. Kis idõ múlva kezdtek odafigyelni a többiek is és egyre többen kapcsolódtak be. Végül sikerült elérnem, hogy az osztály legagresszívabb gyermeke is beállt a játékba. Az eredmény megdöbbentõ volt. A gyerekek elismerték az utolsó megbeszélés alatt, hogy tetszett nekik, de nem értik, mire jó ez az egész. Erre megkérdeztem azt a bizonyos agresszív fiút, hogy milyen érzés alakult ki benne arról a lányról, akit a legjobban utált a csoportból. Azt válaszolta, hogy már nem gyûlöli annyira.

Kevés eredmény, de mégis figyelemre méltó teljesítmény annál, aki eddig szinte kezelhetetlen volt. Nem csak az én,  hanem kollegáim véleménye is az, hogy egy kicsit változott az iskolai légkör, kevesebb az agresszió,  a gyerekek szebben beszélnek, közelednek egymás felé.

Bevált a dolog.

Mátó József

            Közelebb kerültünk egymáshoz

Bevallom, amilyen idegesen mentem el a foglalkozásra, annyira jól éreztem magam. Már az elején tetszett a bemutatkozás. Tetszett, hogy nem a megszokott padsorokban ültünk, hanem egy nagy körben. Így sokkal bensõségesebb lett a hangulat. Szerintem ez a csoport amúgy is nagyon jó emberekbõl áll. Máshogy indulunk el otthonról, ha tudjuk, hogy egy jó kis csapattal töltjük el a délelõttöt. Nagyon jól éreztem magam a foglalkozáson, a játékok rendkívül találékonyak voltak. Úgy érzem, abban a négy órában sokkal közelebb kerültünk egymáshoz a csoporttársakkal mint eddig bármikor. Nem volt még ilyen alkalom, hogy mindenkivel tudjak beszélgetni. Megnyíltunk egymás elõtt és talán abban a percben olyan dolgok is elõjöttek az emberbõl, amit nem szokott felfedni másoknak. Biztos vagyok benne, hogy mindenki azt mondta, amit akkor igazából érzett. Szeretek emberekkel foglalkozni, beszélgetni, megismerni másokat. Itt alkalmam nyílt erre. Örülök, hogy részt vehettem ezen a foglalkozáson.

Szûcs Éva

            Nyitottabbá váltam

Érdeklõdéssel vártam a foglalkozást. A bemutatkozás után elkezdõdött a munka. Egymással szemben, kör alakban foglaltunk helyet. Különbözõ gyakorlatokat végeztünk. Mindez hogyan hatott rám? Õszintén szólva magam is meglepõdtem azon, hogy milyen felszabadultak és õszinték lettünk. Olyan érzést és összetartozást hozott a csoportnak, amit azelõtt én elképzelni sem tudtam volna. Én magam is nyitottabbá váltam. Ahogy folyt a beszélgetés, még nem gondoltam, hogy én ilyen õszintén valakivel közlöm a régi emlékeimbõl bármit. A kérdések változtak, a kör ment tovább. Minél inkább haladtunk, az idõ annál rövidebbnek tûnt. Mire a kör végére értünk, azt vettem észre, hogy már nincs szorongásom, mindent bátran, õszintén kimondok, és a másik ember is ugyanígy feloldódik.

A beszélgetésnél az egyik társam megsimogatott és megnyugtatott, megértett engem. Még most is, egy hónap elmúltával is meghatódva gondolok erre a pillanatra. A nyíltságom a beszélgetõ társamat meghatotta. Érdekes, hogy négy óra alatt a 20 emberrõl szinte tudtam, hogy milyen ember. Ezt biztosan mások is így érezték. A partneremnek el tudtam képzelni a gyerekkorát, hogy mit akar, és mi bántja. Megértettem õt. Jó volt valakinek elismerést adni, jó volt, hogy engem is elismertek. A foglalkozás megszervezése, levezetése nekem nagyon tetszett. Azon leszek, hogy a mindennapi munkámban, az osztályfõnöki órákon ezt hasznosítsam. Rájöttem, hogy tanításom során a gyerekeknek is biztosan vannak ilyen, vagy más jellegû problémái. Ez a foglalkozás nekem is segített, biztosan nekik is fog.

Vámos Józsefné

            Nem lehet jól működni önismeret nélkül

Mindenek elõtt azt emelném ki, hogy igen mély és kedvezõ benyomást tett rám a foglalkozás. Sajnos, csak éppen hogy belekóstoltunk, de még így is érezhetõ hatása van mindmáig nem csak rám, hanem meg vagyok gyõzõdve, hogy társaimra is. Megtapasztalhattuk, hogyan lehet kialakítani és megerõsíteni egy közösséget, hozzásegíteni az embereket, hogy közösségi élményt éljenek át.

A csoportvezetõ úgy irányította a beszélgetést, hogy ha az elején nem is, de a végén kialakulhatott a csoporttagok egymás és a csoportvezetõ között egy kielégítõ, szorongás mentes kommunikáció lehetõsége. Azok a rövid, de meghitt alkalmak, hogy magunkról, másokról, szeretteinkrõl beszéljünk és mások elbeszéléseire odafigyeljünk, olyan belsõ lelkifolyamatokat indítottak el, melyeket korábban nem láttunk eléggé tisztán. Sok személyes gondolat fogalmazódott meg bennem eddig is, de hogy ezt ki is tudjam mondani, eddig még nem történt meg. Az ember alapvetõen gyanakvó és bizalmatlan, mindig fél, hogy visszaélnek õszinteségével. Valahogy mégsem hallgatják, milyen lelki problémái vannak. Pedig mindenki tudja, micsoda megkönnyebbülés, ha az ember "kiöntheti a szívét".

Én magam részérõl nagyon komolyan vettem ezt a foglalkozást és a személyes kérdésekben is meg tudtam nyílni, mert valahogy megéreztem, hogy meghallgatnak, odafigyelnek a mondanivalómra. A visszaélés lehetõségének még a halvány gyanúja sem merült fel. Csodálatos volt az empátia gyakorlat, amit a kör közepére ülve velem mutatta be a csoportvezetõ. Az õszinte együttérzés, vigasztalás, amit a problémára kaptam, egyedülálló élmény volt számomra. Ilyen légkörben az ember még a maga számára is igen meglepõ dolgokat tud kimondani. Van bátorsága kimondani azokat a dolgokat, amik eddig csak ott lappangtak a tudatalattijában.

Hasznos és tartalmas volt a foglalkozás. Sajnos, nem tudom, lesz-e még részünk, részem benne. Egy alkalom is elég volt ahhoz, hogy új dolgokat fedezzek fel önmagamban és másokban, hogy csoportunk nem csak névleg legyen csoport, hanem olyan közösséggé váljon, melynek közös élményei, közös céljai vannak, hogy megerõsítse az összetartozás érzését.

A pedagógus szakma is azok közé a szakmák közé tartozik, ahol nem lehet igazán jól mûködni magasszintû és tartalmas önismeret nélkül. Számunkra, pedagógusoknak különösen fontos, sõt szükséges lenne, hogy önismereti csoportokban részt vegyünk, mert csak teljes önismeret által lehet vállalni azt a felelõsségteljes munkát, mely során embereket, gyerekeket irányítunk, befolyásolunk.

Varga István

            A napi tanítási gyakorlatot még eredményesebbé szeretnénk tenni

A tantestület elõször az 1994/95-s tanévben nevelési értekezlet alkalmával ismerte meg a mozgalom filozófiáját. Az 1995/96-s tanév második felében az iskola tanárai összefüggõ 30 órás tréningen vettek részt abból a célból, hogy a foglalkozásokon tanultakat a napi pedagógiai gyakorlatukban alkalmazzák. A pedagógusok az 1996/97-s tanév elsõ félévében a témában tovább bõvítették ismereteiket a Szegeden megrendezésre kerülõ Agresszió és agressziókezelés elnevezésû ankéton. A tanév második felében az iskola programjában szerepel egy olyan foglalkozás sorozat megszervezése és lebonyolítása, ahol a gyerekek, szülõk, az iskola pedagógus és nem pedagógus alkalmazottai, az igazgató, valamint egy önkormányzati képviselõ közösen próbálja megtalálni azt az utat, amely választ ad arra, hogyan lehetne a napi tanítási gyakorlatot még eredményesebbé, még hatékonyabbá tenni.

Szabó Márta

Megjelent: In: Farkas Olga: Szemléletformáló. Az együttműködés tanulása. APC Stúdió. 1998, Gyula. 18-36.o.


Vissza