HEGEDŰS ANDRÁS

A SZEGEDI TANÁRKÉPZŐ FŐISKOLA FŐIGAZGATÓJA

Elhangzott a díszünnepélyen, a Szegedi Nemzeti Színházban, 1973. október 6-án

Juhász Gyula nevével...

A névadás nem üres formaság, nem tartalom nélküli ünnepi aktus.

Most, amikor az Elnöki Tanács rendeletére a Szegedi Tanárképző Főiskola Juhász Gyula nevét tűzi a homlokára, szükséges, hogy szóljak arról a szellemi örökségről, amit Juhász Gyula életműve jelent nekünk.

l. Juhász Gyula költészete a nemzet kincse.

Ennek a finom, halk szavú lírának egy gondolatára utalok most. Ez az egy azonban központi jelentőségű, a szíve a költő lírájának : Juhász Gyula az életszeretet költője!

S ezt az életszeretetet egy életellenes korban kellett megvallania. Egyedül 1918 végén, 1919 elején talált egymásra a költő életszeretete és a kor igénye.

Az 1918 előtti félfeudális Magyarországot ő nevezte "magyar siralomház"-nak , "óriás temető"-nek, "szomorú világnak"-nak.

"Érzem, mi szűk e szomorú világ
Érzem, mint borul, domborul miránk
E temető, ez óriás temető" - jajdult fel fulladozva a költő 1907-ben.kás

Ez az életellenes kor vaskezébe szorította magát a költőt is. Még a pesti egyetemen 1902-től 1906-ig tehetsége révén a tanárok és a diákok megbecsült kedvencének érezhette magát. S az egyetem elvégzése után rá kellett döbbennie : ahol álmait szőtte, az egyetem, az volt a magaslat, s ahol vágyait el akarta érni, a munkahely, az lett az alvilág, benne ő, a helyettes tanár, Tantalus. 1906-ban helyettes tanárnak nevezték ki Máramarosszigetre a piaristák algimnáziumába. 1907-ben Lévára tették át ugyancsak helyettes tanárnak. "A magány úgy borult rám, mint az őrültre a kényszerzubbony" - írta innen egyik barátjának. Aztán jött 1908 és 1911 között három boldogabb év Nagyváradon : irodalmi tervekkel és sikerekkel, szabadabb politikai légkörrel, kulturált környezettel, de itt is csak helyettes tanár a premontrei gimnáziumban. 1911 februárjában a premontreiek felmondtak neki. Most kóstolt bele az állásnélküli tanárok sorsába. Kezdődött a kilincselés, a megalázkodás, a könyörgő levelek írása, a megszégyenítő visszautasítások átélése. Végül 1911 szeptemberében a felvidéki kisváros, Szakolca királyi katolikus gimnáziumában lett ismét helyettes tanár. "Már a saját hangom is idegen lett előttem, annyira nem volt kivel beszélni..." , "... akárhová csak innen el." "A kultúra máza is hiányzik itten... " - írta csak egyetlenegy levélben Babitsnak. Végül tanári bolyongásának utolsó stációja, Makó következett. 1913-tól 1917-ig végre rendes tanárként tevékenykedhetett, ha nem is Szegeden, ahová megnyirbált vágyai vonzották, de legalább Szegedtől 30 kilométerre. Azonban itt már hiába volt az okos, jó barátok köre, vidéki magányos évei elnyűtték az idegeit. Fáradtan állt a katedrára, betegszabadságot kért, majd búcsút mondott az iskolának....

Ezek csak a külső életrajzi adatai Juhász Gyula 1918 előtti életének, tanári pályájának. A lelkében lejátszódó drámát 1924-ben Orbán lelke című regényében írta meg, azt ábrázolván, hogy éppen a tudásszomjjal, széles látókörrel, önálló, eredeti gondolatokkal, haladó eszmékkel rendelkező tanárt zaklatja, gyötri, félemlíti a félfeudális Magyarország konzervatív, vakfegyelmű, dogmatikus iskolája, haladásellenes művelődéspolitikája.

1918 előtt ezt érezte mint tanár, költőként pedig azt, hogy ez a művészietlen világ meg akarja semmisíteni benne a művészt.

Juhász Gyula az élet nevében tiltakozott ez ellen az életellenes világ ellen! Költői akaratának, írói látásmódjának megfelelően a szűk, nyomasztó, levegőtlen világ elleni tiltatkozása, lázadása többször úgy jutott kifejezésre, hogy menekült a múltba, az antikvitás világába, hogy kereste a végtelent, az időn kívülit, a tapasztalaton túlit, hogy sóvárgott az exotikus távoli tájak, világok után, hogy álomba ringatta magát. A lázadás eme erőtlenebb formái mellett vissza-visszatérően makacsul, konokan, a mégis, a csakazértis elszántságával zengte, hirdette az életszeretet himnuszát. Amikor úgy érezte, hogy Robinson szigetén, magánya szigetén él, akkor is az életbe visszavivő hajóra várt és így énekelt: "Fehér kendőt terít lelkemre a remény..." Amikor már úgy volt, hogy minden vágy és remény meghal benne, így szakadt ki belőle a biztatás : "Ó emberek, szeretni kell a földet..." Amikor vérzett a szíve, akkor is így írt magáról: "Az életet Imádta ő Reménytelen." Amikor tört kehellyel állt, amiből minden öröm és erő kiömlött, amikor tört zászló reszketett a kezében, amire a bánat volt felírva, akkor is így kiáltott: "Mégis, oly szép az élet." S lehet-e egyáltalán szerelmesebb szóval vallani az életszeretetről annál, ahogy ezt Juhász Gyula tette 1914-ben, így:

"Most is szeretlek, ó de úgy szeretlek,
Mint anyja meleg, hű ölét a gyermek
És mint a hűs tejet a szenvedő."

A forradalmak idején, 1918 végén, 1919 elején az életellenes kor után Juhász Gyulára is az élet napja virradt. Költőnk határozottan tudta, hogy most már nem vágyakozni, sóhajtani kell az élet után, hanem alakítani, formálni kell azt. Azért lett ő Szegeden a forradalom egyik első számú vezető egyénisége, hogy ő is segítsen az emberi, a tartalmas élet megteremtésében.

Az őszirózsás forradalom előestéjén az ifjúságnak mondott beszédében például így szólt: "Memento mori: tanították eddig a középkori latinság igéivel, de mi ezután a modern humanista jelszót hirdetjük. Memento vivere, emlékezzél az életre, amelyhez minden élőnek szent joga van e földön?"

Az ellenforradalmi terror idején továbbfolytatta a harcot az életért. Nemcsak a maga életéért, hanem a nemzet életéért is. Az ájult országba Szegedről szállt a vigasztaló szó akkor, amikor Juhász Gyula megírta A munka, A munkásotthon homlokára, A dolgozókhoz, Dózsa feje, Petőfi centenáriuma stb. című nagy verseit. Ekkor nemcsak a tehetség munkált benne, hanem a jellem, az erkölcsi bátorság is!

Juhász Gyula az életszeretet költője, még akkor is, ha többszöri öngyilkossági kísérlet után 1937-ben eldobta magától az életet. Szabó Lőrinc, a költő-barát írta, hogy Juhász Gyula "sötétedő világa nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha idejében több megértést... lát maga körül." Nemcsak ő dobta el az életet, az élet is eldobta őt. Szívfájdító tragédiája is a ma emberéhez szól!

2. Juhász Gyula pedagógiai öröksége a tanárok kincse

Juhász Gyula tanári tevékenysége idején Magyarországon is tért hódítanak már a különböző reformpedagógiai irányzatok.

Juhász Gyula előtt - tanári munkássága dokumentumainak és cikkeinek tanúsága szerint - a gyermekközpontit iskola eszménye lebegett. A századforduló új pedagógiai irányzataiból a maradandót, az értékeset szívta magába.

Az iskolák belső életének a reformpedagógia szemléletében történő megújítását nem a félfeudális népellenes társadalom szolgálatába kívánta állítani, hanem a polgári radikalizmus koncepciója szerint megújuló demokratikus társadalom kialakítását akarta siettetni vele. Voltak olyan pedagógiai megállapításai is, amelyek az osztálytársadalmak keretein is túlmutattak.

Juhász Gyula úgy kívánta a gyermekeket az iskolai munka középpontjába helyezni, a lélektani szempontokat érvényesíteni, hogy nem iktatta ki a társadalmi tényezőket, nem tolta háttérbe, nem merevítette statisztává a pedagógust, nem tekintette lényegtelennek a tantárgyi, logikai érdekeket. A hagyományos keretek között működő iskolákban törekedett a lélektani kiindulású reformpedagógia hatására a társadalmi, tantárgyi, logikai, lélektani érdekek szintézisére, ezek érvényesítésére.

Az új iskola megteremtéséért úgy harcolt, hogy pedagógiai írásaiban uralkodó motívum lett a kor iskolájának bírálata. Kritizáló erejét több tényező erősítette : az új eszméktől pezsgő egyetemi élet, a nagyváradi holnaposok társasága, Ady barátsága, a polgári progresszió ideológiája és vidéki tanárkodásának keserűsége.

Ha szemléletében olykor-olykor feltűntek vitatható, vagy elfogadhatatlan nézetek is, pedagógiai gondolataival a félfeudális iskolák belső munkájának, egész világának félreérthetetlen ostorozójává és sok vonatkozásban mai törekvéseink úttörőjévé vált.

Pedagógiai örökségéből két jelentős problémát : a nevelésre vonatkozó és a tanárokkal kapcsolatos nézeteit szólaltatom most meg.

A nevelés célját az emberré formálásban jelölte meg. Egyik epigrammatikus tömörségű megállapításában ezt így fogalmazta meg: "Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni." Pedagógiai nézeteiben ez a nevelési cél konkrét tartalmi jegyekkel telítődött. A reformpedagógia-szemléletében hangsúlyozta, hogy a gyermeket egyéniséggé kell nevelni. Elítélte a régi iskolát, amelyik "a zsendülő (és zendülő), fogékony (és robbanékony) fiatal intellektust a szellemi pragrafusok nádpálcájával fegyelmezte átlaggá egyéniség helyett. Az élet és a természet örök törvényei helyett legtöbbször és legtöbb helyen a szabályok kaptafáit mutogatták''. Az egyéniséggé válást nem azonosította a gyermek autonóm fejlődésével, spontaneitásának abszolutizálásával. A gyermek érdekeihez, életkori és sajátos, egyéni tulajdonságaihoz való igazodás követelménye mellett a gyermek szükséges irányítását, fejlesztését alapvető feladatnak tekintette. De a formalizmus rabságát, a paragrafusok kínosan kimunkált béklyóját szenvedélyesen elítélte, mert ez megöli "a szabadság szellemét", a gondolkodóvá válás, a sokoldalúvá fejlődés lehetőségét. Ezért követelte a tanároktól az iskolában az emberi atmoszféra megteremtésének szükségességét.

Emberré nevelni Juhász Gyula szerint azt is jelentette, hogy modernné, korszerűvé, maivá, életszerűvé nevelni! Arra inspirálta a tanárokat, hogy a tananyag szelekcióját a korszerűség igényének megfelelően végezzék. Azt hangoztatta, hogy a tanárok egyik ideálja a modernség, az európai műveltség megismertetése legyen.

Elvetette a hivatalosan képviselt valláserkölcsi nevelés eszményét, helyette az élet és a természet követelte emberi, polgári morál kialakításának fontosságát hangsúlyozta. A hit helyett a tudást, a középkori szemlélet helyett a korszerű életlátást a tekintély helyett a gondolkodást állította a nevelési cél szolgálatába.

Emberré nevelni nem egyeseket kell, hanem mindenkit. Kora különböző hivatalos, félfeudális érdekeket szolgáló szelekciós szempontjait elvetette. Nevelési céljában jelentős helyet foglalt el a szociális gondolkodás akkor, amikor a tanárok szemléletét jelentősen formáló, irányító fóruma, az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, Juhász Gyula egykori egyetemi tanára, Négyessy László első elnöki megnyilatkozásában, 1907-ben nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a kormány komolyabb feladatának tekintette "... keresetté tenni a pályát (ti. a tanárit - H. A.) a régibb vezető osztályok gyermekei előtt is, és megmenteni a szociális egyoldalúságtól..."

Juhász Gyula pedagógiai nézeteiből egyértelműen kiviláglik, hogy a ne tanár egyénisége foglalkoztatta vissza-visszatérően. Az iskolai élet legtöbb problémáját egy fókuszba, a tanár személyiségének vizsgálatába gyűjtötte össze. A tanárnak azért követelt megkülönböztetett helyet az iskolában, hogy ő legyen az első számú kezdeményezője annak az új, haladó szellemű iskolai életnek, amelyben minden - a pedagógus gazdag tartalmú tudása, alkalmazott oktatási és nevelési módszere stb. - a gyermek érdekét szolgálja. A konzervatív, ódon iskolai atmoszférát megsemmisíteni új tanáregyéniségek segítségével a félfeudális társdalom szorítása ellenében is! - ezzel állt Juhász Gyula elsősorban a nevelés szolgálatába bátran és harcosan a Tanácsköztársaság előtti Magyarországon.

Juhász Gyula tanárszemléletének két alapvető jegye van: az egyik a kor viselt, elnyütt tanáraival való mélységesen emberi együttérzés, a másik a magasrendű tanáreszmény képe, igénye.

A katedrán eltöltött évek lehetőséget adtak Juhász Gyulának arra, a tanárok világát, életritmusát, a foglalkozás közben kialakult lelkiséget belülről lássa és tanulmányozza. Rögtön hangsúlyoznunk kell azt a tényt is, hogy a tanárvizsgálódást Juhász Gyula nem a tanároktól különválva, hűvös magasságba föléjük helyezkedve, hanem velük együttérezve, önmagát közéjük tartozónak vallva végezte. Ennek a szolidaritás sugallta, ihlette tanár-szemléletnek egyik alapvető gondolati eredménye az lett, hogy Juhász Gyula az 1900-as évek igazi, emberségben is nagy tanárait a munka és a korabeli körülmények miatt tragédiák hordozóinak tart otta. Az 1910-ben írt A tanárok című cikkében így summázta ezt a gondolatot: 'Mi a tanár igazi emberi tragikuma? ' Először is, a tanári pálya az egyetlen szellemi foglalkozás, amely az idegeket egészen kihasználja az állandó lelki éberséggel, a folytonos fegyelmezéssel. A tanár az az ember, aki arra való, hogy fölöslegessé tegye magát, mint már Szokratesz mondotta. Hálát tehát ne várjon. Ha láttok öreg tanárt elnyűtt idegekkel, szegényen és magányosan, aki egész nemzedékek boldogságát akarta és maga mindenből kifosztva csak a munka és a vergődés tudatát visza a sírba: gondoljatok a tanár tragikumára, amely néma, mint az igaz tragédiák!"

Ez az állásban levő, kenyeret kereső tanárok tragédiája! Az állástalarna munka nélküli diplomásoké még súlyosabb. Juhász Gyula, aki maga is kilincselt segédtanári állás után, felfokozott érdeklődéssel figyelte a szellemi proletárok sorsát. Szocialisztikus szemléletét erősíthette, társadalmi magatartását, állásfoglalását határozottan tisztíthatta az olyan esemény, melyhez 1909-ben írt A tanár című cikkében komoly reflexiókat. Egy több év óta állástalan középiskolai tanár agyonlőtte magát a fiumei gyorsvonaton. "Az a szegény öngyilkos - írta Juhász Gyula - az illetékes körök szerint is igen komoly ambíciójú és nagy tudású fiatalember volt. Háromszoros érték ebben az értéktelen emberekkel bélelt világban. Istenem, mennyit olvasha vergődhetett, tanulhatott és várhatott az a szegény, állásnélküli fiatal tanár, amíg szembekerült a pisztoly csövével. Az egyetemen négy keserves esztendőn át két nehéz tudomány problémáival kellett vesződnie, mialatt talán több mint két gazdag gyereket kellett nevelnie, hogy ebédje vagy vacsorája legyen, ki beszél reggeliről, mikor filozopter? Azután jöttek a vizsgák, azután a folyamodások, azután a hosszú, keserű várakozás éveken át az élet előszobájában. Mert az egyetemen megtanulhatja a szegény árva filozopter azt..., hogy a rhízopodák miből élnek és hogyan szaporodnak, de hogy a diplomával hogy lehet protekció nélküli állást kapni, kenyeret keresni, arra nem tanít még se a lektor, se a dékán, se a rektor. Ide ideg kell, bőr kell, esetleg pofa, ellenkező esetben marad a nyomorúság vagy a revolver."

Az új szellemű iskola megteremtése érdekében Juhász Gyula harcolt a magasrendű tanáreszmény kialakításáért.

Egyik legfőbb igénye a tanárral szemben az volt, hogy a tanár legyen ember. Ha a nevelés célja az emberré nevelés, akkor "ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék" .

A pedagógus emberi lénye tartozékaként határozta meg a saját fogyatékosságai, gyarlóságai elleni szívós küzdelmet. Juhász Gyula önismeretet és önnevelésre sokalló belső erőt követelt a tanároktól. Kendőzés és szépítgetés nélkül tárta fel a tanárok egy részében meglevő "nagy és szívós ellenség"-el: az elődöktől örökölt vaskalapot, a merev hagyományok kínai falai közé zárkózást, a konzervatív szemléletet és magatartást. Juhász Gyula elítélte azokat a tanárokat, akik "mereven és állig" begombolkoznak, és "egyszerű méltósággal" hátat fordítanak minden modern tudományos és művészeti törekvésnek, és "nagyképűen" hivatkoznak "Beöthy Zsoltra és a többi nagyokra és öregekre" . Ezek az "ódon magatartású" tanárok azért veszedelmesek, mert "szeretnek vitatkozni az ellenféllel, anélkül, hogy tisztában lennének korunk nagy problémáival, anélkül, hogy ezeknek a kérdéseknek súlyát, életbevágó fontosságát éreznék" .

A tanár emberi lényének ismérve az is, hogy a diákot olyan személyiségnek tekinti, aki a tanárától szeretetet, megértést is vár, aki érzékeny öntudatával fájón reagál a lekezelő, rideg, fölényes tanári magatartásra, önkényes sértegetésre. Emberszeretet jellemezze a tanárt a diákkal foglalkozván! Szakolcai tanári emberi magatartásáról Juhász Gyula maga vetette papírra ezt az önjellemzést : "Jegyzőkönyvi beírás van róla, hogy jól tanítottam. A szívéhez és az eszéhez férkőztem ez isten háta mögötti kis végváros fiatalságának, mikor elbúcsúztam, én is sírtam, ők is."

A tanár nem hűvös, fölényes magabiztossággal, zárkózott ridegséggel trónol a remegő diák fölött, hanem nagy tudását meleg és megértő szívvel osztja szét a kitárulkozó tanítványok között. Ezt hangsúlyozta nagy nyomatékkal Juhász Gyula: "A tanárt nem a pápaszem, a notesz, és a tekintély teszi, hanem a lélek és az értelem csodálatosan egyesült fogékonysága a gyermek álmai és vágyai iránt." A gyermekért érzett felelőssége fogalmaztatta meg vele azt a tanároknak is szóló intelmet: "A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja."

Nem véletlenül választotta és tartotta ő is egyetemi tanárai közül eszményképének Riedl Frigyest. Egykori professzora emléke emberként élt benne elsősorban, aki belépvén az előadóterembe, az ifjúságon szinte elektromos áram futott végig: "érezni kellett egy rendkívüli ember jelenlétét". "A szívét és elméjét tette ki mintegy az asztalra - írta róla Juhász Gyula -, amely mellett úgy foglalt helyet, mint középpontja egy társaságnak, amely szereti őt, szereti egymást, és szereti a tudást és a műveltséget. Szinte családias melegség áradt belőle...". "Az irodalmi forradalom zászlóját" bontogató fiatal egyetemisták, Juhász Gyuláék sok mindenben nem értettek egyet konzervatív szemléletű tanárukkal, Négyesy Lászlóval, a híressé vált "magyar stilgyakorlatok" vezetöjével, de a többi között azért különösen értékelték, mert nem ült méltóságos magasságban és elzárkózottságban fölöttük, "mint a legtöbben, akiknek hivatala és mestersége volt tanítani bennünket, de akikkel csak akkor tudtunk valahogyan érintkezni, amikor a vizsgákon kérdeztek bennünket." Juhász Gyulában korán elhalt édesapjának emlékét idézte fel Riedl és Négyesy, mert "szelíden" és "okosan" hajoltak le hozzá, a diákhoz, "türelmesen" és "szeretettel" nyesegették és oltogatták.

Juhász Gyula hitte, vallotta, tapasztalta: "a tekintélyt az iskolában csak tudással és jósággal lehet fenntartani : amelyik tanár káplár akar lenni, levizsgázik" .

Juhász Gyula megkövetelte a tanároktól, hogy ismerjék azokat a diákokat akiknek a nevelése rájuk bízatott. A tömegoktatásban az egyénnel való foglalkozás alapvető tanári feladatnak tartotta. A gyermekhez közelkerülésnek, a gyermeki lélek ismeretének fontosságát hangsúlyozta Diáktragédiák címmel 1908-ban írt cikkében is. Egy pesti diák agyonlőtte magát, mert három tárgyból rovást kapott. "A lelkiismeretnek micsoda lidércnyomása feszült gyermekszivében, a felelősség micsoda tragikus ereje lüktetett gyermekagyában - jegyezte meg Juhász Gyula - , hogy egyszerre szótlan fehér halottat csinált magából a könnyelműnek látszó, kószáló, játékos, javíthatatlan kisfiú! Talán az apja se ismerte őt igazán soha, a tanára se, a pajtásai se... Elment halálosan összeszorított ajakkal, örvénybe meredő szemekkel és egy véres, fekete foltot hagyott azoknak a lelkén, akik nem ismerték eddig, akik talán rosszul szerették vagy tévesen haragudtak rája." Ebben a cikkében érezte szükségét annak, hogy megszólaltassa alapvető tételét: a tömegoktatásban érvényesülnie kell "az egyéniség művészi kifejlesztését" szolgáló nevelői törekvésnek. "A mai tanárnak érzékeny lelkiismeretét csak egy tudat teheti nyugodttá: - vallotta meggyőződéssel - hogy a jelen formák között mennél több egyéni lelket önt kis barátaiba, mennél nagyobb szeretettel és megértéssel szemléli és segíti a jövendő virágok rügybontását és jövendő gyümölcsök megérését." Tömeggel foglalkozni és közben önálló, eredetien gondolkodó egyéniségeket formálni! - ezt az elvet fordította szembe a népellenes rendszer rabszolgahadat dresszírozó iskolájával.

Juhász Gyula tanáreszménye a "mai lelkű, minden új szépség, jóság, igazság iránt fogékony elméjű és érzésű" tanár. Csak "a modern műveltségű, erős intelligenciájú" tanárok adhatnak irányt a szomjas lelkű fiatalságnak, csak az ilyenek kísérhetik "megértő, okos, lelkes kritikával... a tehetség és öntudat első lépéseit, első szárnycsapásait". Ezért mondta Juhász Gyula, hogy az igazi tanárt nem Wedekind látta meg, hanem Anatole France, akinek egyik kisvárosi tanára "maga a testet öltött érdeklődés, szellem és jóindulat, aki egyazon érdeklődéssel nézi az antik szobrokat és a modern propagandát." Kaffka Margit halálára írt nekrológjában az írónő egyik értékeként azt is kidomborította, hogy "...a katedráról a mindent megértő tudást .. . hozta magával".

Juhász Gyula pedagógiai öröksége a tanárok kincse.

3. Juhász Gyula élete és életműve Szeged kincse

Juhász Gyula Szegeden született. Ő emelte a költészet világába e várost - hangulatával, színeivel, folyójával, múltjával, jelenével, kisembereivel, munkásaival, környéke parasztjaival. A Horthy-korszak kezdetén Juhász Gyula Szegeden írt versei zengték az ájult országnak a vigasztalás, a hit szavát. Ha Szegedet említjük, azonnal - szinte önkéntelenül - Juhász Gyula neve is ajkunkra kívánkozik.

Költőnk az első világháború előtti években Szegedre, szegedi katedrára vágyakozott. Kívánsága nem teljesült. Mától kezdve szelleme, életműve az eddiginél is jobban beleépül a Tanárképző Főískola életébe. Juhász Gyula mától kezdve a tanárjelöltek és a tanárok tanára lesz.

Felelősek vagyunk azért, hogy Juhász Gyula gazdag életműve a tanárjelöltek kincse, s rajtuk keresztül a nemzet kincse legyen.